Kínai-amerikai csúcs a hidegháború kellős közepén, pingpong-diplomácia. Sokan ma erre a történelmi eseményre leginkább a Forrest Gumpból emlékeznek, amikor a Vietnamot megjárt főhős mint villámkezű pingpongbajnok egyengeti a politikusok útját. 50 év telt el azóta, és Chas Freeman, Richard Nixon elnök tolmácsa emlékezik a Repubblicának.

„Fiatal voltam, alig 27 éves. A banketten Nixon beszélni akart és megkért, hogy fordítsak. Kértem, hogy mutassa meg előre a szöveget. Tudtam, hogy van egy, mert én készítettem elő, de az elnök azt mondta, hogy nincs semmiféle szöveg. Tudtam, hogy a Fehér Ház csapata belevette a Nagy Kormányos néhány költeményét, amit velem fordíttattak le angolra. Katasztrófa lett volna belőle, ha ott a helyszínen kínaira fordítom vissza, hibák lehettek volna benne, így erre nem voltam hajlandó. Később, a vacsora után odajött hozzám Li Hiszien-nien miniszterelnök-helyettes, aki később elnök lett, és megkínált cigarettával, ahogyan a halálra ítélteket szokták. Akkor szoktam vissza a dohányzásra, 30 évig le sem tudtam tenni. Két nap múlva Nixon szinte sírva kért tőlem bocsánatot.”

Chas Freeman jól emlékszik arra az 1972. február 21-i napra. Az amerikai külügyminisztérium kínai osztályán dolgozott és vezető tolmácsként lett tagja az amerikai delegációnak, amely egy hetet töltött Pekingben. Nemcsak a nyelvet beszélte jól – Tajvanon tanult – hanem a helyi szokásokkal tisztában volt. „Odáig merészkedtem, hogy tanácsot adtam a First Lady-nek: ne öltözzön piros ruhába, mert Kínában ez a prostituáltak színe. Patricia nem hallgatott rám, egy csillogó, fényes piros kabátban szállt ki a repülőgépből. Végül is nagyon fotogén volt.”

Több hónapos, Henry Kissinger külügyminiszter által irányított titkos előkészületek után a köztudottan meggyőződéses antikommunista Nixon megérkezett Pekingbe.

Történelmi látogatás volt, az első, amelyet egy amerikai elnök tett egy kommunista államban. Kína akkor még elszigetelt volt a világtól, még dühöngött az 1966-ban elindított „nagy proletár kulturális forradalom”, egykori szövetségesével, a Szovjetunióval szó szerint hadilábon állt, hiszen néhány évvel korábban az Usszuri határfolyónál még kisebb fegyveres összecsapások is voltak.

„A Nixon-Mao találkozónak mindkét részről elsődleges célja volt megakadályozni egy szovjet inváziót, Kína megalázását. Az amerikai elnök aggódott a globális geopolitikai egyensúly lehetséges felborulása miatt, Mao pedig rezsimjének biztonságát féltette” – meséli Freeman, aki később a pekingi amerikai nagykövetség második embere lett.  „Ezenkívül az Egyesült Államok ki akart mászni a vietnami háborúból, és abban bízott, hogy a kínaiak nyomást tudnak gyakorolni a kommunista Észak-Vietnamra. Mao viszont abban bízott, hogy ha sikerül nyitnia az Egyesült Államok felé, segíthetne Pekingnek szovjet-ellenes vonalát megerősíteni” – magyarázza Margaret McMillan oxfordi történészprofesszor.

A látogatás a Nagy falnál, a Ming-dinasztia temetőjében, a találkozás a betegeskedő Maóval a Tiltott Városban egy történelmi közleményben összegeződtek, amely a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételét, és a tajvani kérdés ideiglenes rendezését hozták. 

„Ez a diplomáciai forradalom is hozzájárult a Szovjetunió közel 20 évvel későbbi összeomlásához, Kína felemelkedéséhez és megnövekedett világpolitikai és gazdasági szerepéhez – mondja Freeman – Kína azonban nem akarta az Egyesült Államok globális hegemón szerepét átvenni, csupán a gazdagságra és nemzetközi tekintélyre vágyott. Ma Amerikának alkalmazkodnia kell egy olyan világhoz, amelyben nem ő parancsol, Kínának pedig alkalmazkodnia kell egy olyan világhoz, amelyben elég erősnek és gazdagnak kell lenni egy országnak ahhoz, hogy kivívja mások elismerését”.

Ötven évvel Nixon látogatása után a történelem megfordulni látszik. Az amerikaiak egykori szovjetellenes szövetségese most újra Moszkva felé kacsingat. A világ ismét blokkokra szakad, és Kína kezdi magát a kormánykeréknél érezni a technológiától a kereskedelemig, a katonai potenciáltól a geopolitikáig, miközben egyre több az éles ellentét az Államokkal, és ezeket az ellentéteket mindkét oldalon táplálják.

„Amikor Mao találkozott Nixonnal, Kínának kevés kapcsolata volt a külvilággal. Aztán jöttek a gazdasági nyitások Teng Hsziao-pinggel, Hszi Csin-pinggel azonban ismét erősen autoritárius állam lett, mintha a maoizmus támadt volna fel” – vélekedik MacMillan. A Kína és az USA között növekvő távolság Freeman szerint az amerikaiak hibája is. „Az biztos, hogy miután Kína nyitottabb lett ,vonzóbbá is vált. De amig Nixon félretette az ideológiai különbségeket, hogy azokkal a kérdésekkel foglalkozzon, amelyekben egyetértettek, most az ideológia ismét az amerikai Kína-politika alapja lett, mintha a demokrácia és az autoritarizmus közti harcról lenne szó. Biden elnök előde politikájának foglya. Egyelőre nem látom, hogyan lehetne enyhíteni a feszültséget” – teszi hozzá Freeman.

„Az Amerika, Kína és Oroszország közti egyensúlyi helyzeten nemigen lehet az 50 évvel ezelőtti leckéket hasznosítani. Amerika és kína eltökélten folytatják helyzetük stabilizálását, maximálják hatalmukat, a lehető legnyilvánvalóbban szembeállítva egymást” – állapítja meg Si Jin-hong, a pekingi egyetem külpolitika professzora.

És mit jelent a kínai közeledés Putyin Oroszországához? Freeman szerint célja az amerikai fölény ellensúlyozása, míg MacMillan úgy látja, hogy egy érdekházasságról van szó, amely aligha fog tartósnak bizonyulni.   

Ami a két egykori főszereplőt illeti, Richard Nixont 1972 novemberében újraválasztották, és bár sikerült békét kötni Észak-Vietnammal, és „hazahozni a fiúkat”, a dél-vietnami bábrezsimet utódának Gerald Fordnak sem sikerült megmentenie. Mire Saigon elesett, Nixon már belebukott a Watergate-botrányba. Mao Ce-tung 1976. szeptember 9-én halt meg, halála után a felesége, Csiang-csing vezette „négyek bandája” államcsínyt kísérelt meg, hogy tovább vigyék a „kulturális forradalmat”, az új pekingi vezetés azonban rövid úton leszámolt velük.