„Mi antifasiszták és antirasszisták vagyunk, elutasítjuk az erőszakot, fellépünk a tudatlanság ellen a kreativitás fegyverével” – ezt a programot hirdette meg 1977-ben a Clash együttes, amely ebben az évben jelentette meg első, nevüket viselő korszakalkotó albumát.
„Gyűlölet és háború/ csak ennyi maradt mára nekünk/és nem tűnnek el akkor sem/ha lehunyom a szemem/törődj hát bele/ez a világ rendje.” Azóta elmúlt 45 év és a Clash sorai a Hate&War című dalból ma is rettenetesen aktuálisak.
A bandát Joe Strummer, eredeti nevén John Graham Mellor alapította, aki előzőleg a The 101’ers együttes vezetője volt. A döntő hatást egy Sex Pistols-koncert tette rá, addig csak a londoni Time Out műsorújságból hallott a punkról. Bernie Rhodes mutatta be Joe-nak a zenekar több tagját, Mick Jones gitárost, Paul Simonon basszusgitárost, majd csatlakozott hozzájuk Terry Chimes dobos. Ez a formáció jelentette meg 1977 áprilisában a The Clasht, amely először csak Nagy-Britanniában jelent meg.
Zenéjük gyors, erőteljes és agresszív volt, erőszakos, szókimondó politikai tartalommal, amelyet a házfoglaló mozgalommal megélt valóság táplált. Akkoriban Notting Hill nem számított Londonban menő környéknek, főleg jamaikai bevándorlók éltek ott, akik naponta kerültek összeütközésbe a rendőrséggel és tapasztalták meg a faji diszkriminációt. Itt az uralkodó zene a reggae volt, amely nagy hatással volt a Clashre.
Ezen a lemezen hallható az együttes egyik legfontosabb száma, a White Riot, de hasonló nyomot hagyott a London’s Burning, és Junior Murvin reggae-dalána, a Police and Thieves-nek az átdolgozása. Felkerült az albumra a legelső közös daluk, a What’s My Name, a 48 hours és az I’m Bored with the USA is, amely a szigetország kultúrájának amerikanizálását állította pellengérre.
A lemez némi gondot okozott a CBS kiadónak, amely 100 ezer fontos szerződést kötött a bandával. Két éven keresztül ugyanis nem voltak hajlandók a lemezt forgalmazni az Egyesült Államokban azzal az ürüggyel, hogy „túlságosan nyers a hangzása”, sikerüket azonban a tengerentúlon sem lehetett letagadni.
Ez a formáció rövid életű volt, mert nem sokkal az album megjelenése után már Topper Headon volt a dobos, és vele készült el 1979-ben igazi mérföldkő-albumuk, a dupla London Calling, amelyet – politikai okokból – egy lemez áráért dobtak piacra.
A neves amerikai kritikus Lester Bangs írta: „Ha nem lett volna a Clash, a punkból csak egy gúnykacaj maradt volna.” Ebben szerepe volt annak is, hogy a banda két frontemberrel állt ki, Strummerrel és Jones-szal, és ott volt mögöttük egy igazi „kemény fiú”, Paul Simonon, aki egyben punk-körökben egyfajta szex-szimbólumnak is számított.
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.