„Tudom, hogy gyakran nem vagyok képes átlátni egy nagy képet, egy egész jelenetet, csak egy részletet, de aligha vagyok ezzel egyedül” – nyilatkozta legújabb regényével kapcsolatban baltimore-i otthonában Ann Tyler, de a Repubblica szerint ez nem igaz, mert ha van valaki, aki vissza tudja adni az egész értelmét az apró részleteken keresztül, az éppen ő, a kortárs amerikai írónők legdiszkrétebbje.
A 81 éves Tyler, akit 1989-ben tüntettek ki Pulitzer-díjjal, nem szívesen beszél önmagáról. Gyermekkorát egy kvéker közösségben töltötte. Szlavisztikát tanult, majd egyetemi könyvtáros lett. Férjhez ment egy Iránból menekült pszichiáterhez, akitől két lánya született. 11997-ben özvegyült meg. Tavaly a People közzétett róla egy családi fotót, ami még az 1970-es években készült, de ott sem néz a kamerába, láthatóan kényelmetlen neki a fotózás.
Legújabb könyve a Francia hajfonat (French Braid). Főszereplői a baltimore-i középosztálybeli Garrett család. Az 1950-es években Robin összeházasodik Mercy-vel és megörökli apósa vízvezeték-szerelvény boltját, abból élnek, a nő háztartásbeli marad. Szerették egymást? Kezdetben biztosan, aztán lassan elhidegültek egymástól, és amikor a gyerekek önállóak lettek, az asszony elhagyta férjét és régi szenvedélyének, a festészetnek él.
A Repubblica interjúja:
-Ön bejelentette, hogy ez az utolsó könyve, de úgy tűnik, érdeklődése a családi élet iránt nem múlt el.
-Amikor kutatásaimban eljutottam a negyedik generációhoz, úgy gondoltam, csupa érdektelen emberből áll, és úgy döntöttem, abbahagyom. Akkor találtam rá a válófélben lévő Garrettékre, és folytattam.
-Az ellentmondás a másokról való gondoskodás és az önmegvalósítás között ugyanaz a férfiaknál, mint a nőknél?
-Messziről figyelem az új generációk nőit. Abból, amit így látni lehet, világos, hogy a mai nőknek több a lehetőségük, mint a régieknek, de nem hiszem, hogy ugyanakkora játékterük lenne, mint a férfiaknak. Apám valószínűleg liberálisabb volt, mint Robin Garrett. Ugyanakkor a mai férfinemzedék inkább megérti, hogy az asszonyok teljes életet akarnak élni.
-A regényben valaki a családot egy francia hajfonathoz hasonlítja: „Azt hiszed, hogy szabad lettél, de a hullámok örökre összetartanak.” Mennyit számítanak a ki nem mondott dolgok?
-Úgy vélem, minden családban vannak dolgok, amit nem mondanak ki. Baj is lenne, ha mindent kimondanának. És természetesen sokféle módja van a családi létnek. Tolsztojjal ellentétben úgy gondolom, hogy a boldog családok is különbözőek. Hogy milyen lesz a jövő családja, még feltételezni sem merem. Csak remélem, hogy lesznek.
-A könyvben a járványról csak a végén esik szó. Hogyan tudjuk begyógyítani a sebeket, amiket okozott?
-Azt hiszem, erre évtizedekig nem tudunk válaszolni. A kicsikért aggódom, akiket megfosztottak a külvilág megismerésétől. De azt hiszem, erről már nem fogok írni. Már ezt sem akartam, de nem tudtam megkerülni.
-Ön egyszer azt mondta, hogy az emberben legjobban a kitartást értékeli.
-Azt hiszem, az élet nagyon sok embertől megtagad minden reményt, ennek ellenére kitartanak, bátran mennek előre. Hogy miként sikerül ez nekik, azt kutatom továbbra is.
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.