Tírosz, a legerősebb város egy kis szigeten épült, amelyet édes vízű forrása miatt választottak. Volt északon egy kikötője az egyiptomi hajók számára. Lakóit „vörös népnek” nevezték, mivel vörös színű kagylókat halásztak, amelyekből vörös festéket nyertek. Ők voltak a főniciaiak, akik üvegekkel, aranytárgyakkal és fegyverekkel is kereskedtek, miközben a városba, akárcsak Szidónba, Bibloszba, Bejrútba a tengerészek hozták más országok termékeit.

A nagy francia történész, Fernand Braudel a mediterráneumról szóló munkájában arra hívta fel a figyelmet, hogy Fönícia, amely kis szigetekre, félszigetekre épült, és gyakran ellenséges szárazföld volt mögötte, kénytelen volt mindenáron a tengert felhasználni. Soha nem voltak nagy birodalmi ambíciói, létfontosságú volt viszont számára a tőlük nyugatra fekvőkkel való kereskedelem. Kikötőket és kolóniákat hoztak létre Észak-Afrikában, Szicíliában és Ibériában, még jóval a görögök és a rómaiak előtt.

Ennek a nyugati orientációnak megmaradtak a nyomai a görög-római mitológiában, mint például Európa Zeusz általi elrablása a tiroszi tengerparton. Aztán a nagy impériumok elől már az ókortól emigrálni kezdtek, ők lettek az emberi civilizáció első világpolgárai.

Világpolgár volt Khalil Gibran is (1882-1931), annak ellenére, hogy az oszmán birodalom egy kis libanoni falujában született. 12 évesen vándorolt ki az Egyesült Államokba, és ott is maradt élete végéig, annak ellenére, hogy könyveiben valahogy mindig visszatért Libanon hófödte csúcsaihoz. Leghíresebb műve, A próféta, 1923-ban jelent meg New York-ban, amikor Libanon még francia mandátumterület volt. Prózai imádságok sorozata ez a könyv szabad és igaz emberek számára. Jézus, Mohamed és Mózes törvényei közül már látszik egy új független ország sorsa.

A főszereplő Al-Musztafa, a kiválasztott, aki mielőtt hajóra száll és hazatér, életről, halálról, hitről, szenvedélyről beszél a mólón összegyűltek előtt. Új nyelvezetet használ, valahol félúton Zarathustra és Buddha között, megelőzve saját korát. Éppen ezért az 1960-as évek ellenkultúrája idején al-Musztafa legalább akkor népszerűségnek örvendett, mint az akkor már szabad és multikulturális Libanon, amelyet megdöbbentő gazdasági fejlődése miatt akkortájt „a Közel-Kelet Svájcaként” emlegettek. Ez az illúzió az 1975-ben kirobbant polgárháború vérfürdőjével ért véget. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy ez a kis ország képtelen megbirkózni azokkal a törzsi-vallási  ellentétekkel, amelyek az oszmán fennhatóság megszűnése újraélesztett.

Pedig A próféta mindent előre látott. Nem véletlenül emelt szót a szervezett vallások, a szektás, intoleráns nemzetek ellen. „Jaj annak a népnek, amely ezeregy vallást hirdet, de nincsen hite. Jaj annak a nemzetnek, amelynek minden csoportja az egész nemzet nevében kíván cselekedni. És ez nemcsak a libanoni testvérháborúra vonatkozott, hanem az egész mediterrán Keletre, ahol hajdani büszke levantei városok, mint Szaloniki, Izmir, Kairó és Alexandria néhány évtized alatt megtagadták magukat a görög, a török és az arab nacionalizmus miatt.

A levantei idealizmus azon az illúzión alapult, hogy meg lehet állítani a törzsi démonokat a városok falai előtt. Ennek hívei, mint Gibran, igyekeztek összeolvasztani a régi keleti kultúrákat a fiatal nyugati kultúrákkal. Ez a kísérlet azonban kudarcot vallott, és ma Bejrút megállíthatatlanul hanyatlik, elveszett egy végtelen éjszakába – írja a Repubblica.