A történet egy álarcos bálon kezdődött, ahol egy fiatal, nemrég Párizsba érkezett román hercegnő, Marthe Bibeso keltett nagy feltűnést. Alig 16 éves volt, még ruhára sem volt pénze. Ezért a családi ékszereket használta fel, amelyek hasonlítottak a bizánci modellekhez és Teodora császárnéként jelent meg. Úgy jelent meg a Rue Pierre Charron-i szállodában, mint ahogyan Teodorát a híres ravennai mozaikról ismerjük. Mindenkit megdöbbentett a szinte kísérteties hasonlóság. Az ünnepséget aztán nagybátyja rontotta el, aki szégyenletesnek tartotta, hogy unokahúga Párizsban egy „bukott nő” szerepében mutatkozik be. Persze ne felejtsük el, hogy mindez a múlt század elején, 1903-ban történt. Marthe Bibesco, aki később elismert színésznő és írónő lett, évtizedeken át próbálta lemosni magáról azt a „foltot” és igazolni választása helyességét.
De menjünk vissza a történelemben 14 évszázadot, egészen 518-ig, amikor egy konstantinápolyi színpadon egy fiatal lány meztelenre vetkőzik, majd széttárt combokkal hanyatt veti magát. A hölgy nem más, mint Teodora, Justinianus császár jövendő felesége. Legalábbis így meséli el Caesareai Procopius bizánci történetíró.
Amikor Teodora trónra került együtt kormányzott Justinianussal, sőt, jobban is, mint ő. Vasakarata volt és igazi politikai tehetsége. A történészek mindig is elismerték befolyását az államügyekre. Nem véletlen, hogy a császári pár esetében gyakran diarchiát emlegettek. A belpolitikában például Teodora jobban megértette férjénél a különböző áramlatok közti egyensúlyt. A külpolitikában pedig mesterien kezelte a kopt-szíriai szecessziós törekvéseket, amelyek elsősorban Szíriát és Egyiptomot érintették.
De térjünk vissza a 19. századba. A híres színműíró, Victorien Sardou lefordította Procopius művét és rájött, hogy Teodora tökéletesen megtestesíti a „végzetes nő” (Femme fatale) figuráját, amely annyira kedves volt a kor közönségének. És volt hozzá számára egy színésznő, aki maga volt a „végzetes nő” mítosza: Sarah Bernhardt. Sardou persze leegyszerűsítette a történetet és finomított annak szexuális töltésén is, de azért bemutatta a császárné nem mindennapi nemi étvágyát. Kortársai közül sokan hevesen támadták, mert a darab szerintük sértette a kispolgári erkölcsöket, de bírálta a premieren részt vevő bizantológus Charles Diehl is. Érdekes módon ő is a szexualitáson akadt fenn, holott Sardout inkább azért lehetne elmarasztalni, hogy nem fektetett hangsúlyt Teodora politikai tehetségére.
Ez a szemlélet évtizedekre rányomta a bélyegét a Bizánc-kutatásokra, kialakult az a sztereotípia, mely szerint a bizánci udvar legfőbb jellemzői a női intrikák voltak, a „bizánci” egyet jelentette a dekadenciával. Holott lehet, hogy csupán arról volt szó, hogy el akarták titkolni a női hatalom jelentőségét és legitimitását, mert fontosabb volt az ellenőrizhetetlen, zsigeri, hisztérikus női hatalomról alkotott férfi őselmélet erősítése?
Csakhogy közben beléptünk egy új évszázadba, ahol kezdtek megjelenni zseniális nők, akik Teodorát tekintették példaképnek. Ilyen volt Vanessa Bell festőnő, Virginia Woolf nővére, vagy Jennie Jerome, a dúsgazdag amerikai milliomosnő, Winston Churchill anyja, akit Benjamin Constant Teodora ruhájában festett le. 1922-ben Ruth Saint-Dennis amerikai táncosnő Dance of Theodorájában az emancipált, gátlásaitól szabadult nő előfutára lesz. Maga Marthe Bibesco 1953-ban önéletrajzot írt Teodora szerepében, miközben felfedezi a mítosz megújítóját, az egy évvel korábban tragikusan fiatalon elhunyt Evita Perónt.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
