Már kezdtem aggódni, amikor a „fonódó” percekig állt a Moszkva (igen, a Moszkva)-téren, hogy lekéssük a kezdést a MOM Kultban. Annál is inkább, mert, mint „beavatott”, tudtam, hogy a koncert elkezdődik, mielőtt a zenekar valóban színre lép. Abban az épületben, amely sokáig nem volt szívem csücske, lévén, hogy 40 és fél évvel ezelőtt éppen indultam szolgálni a Magyar Néphadsereget. Azóta persze az averzió elmúlt, néhány éve egy Sri Chinmoy-koncert végleg tisztára mosta számomra a felújított körépületet.
Sietős léptekkel mentünk végig a Csörsz utcán, és mire elfoglaltuk a helyünket a nézőtéren, már zene szólt, és „amatőr” filmek peregtek a színpad mögötti vásznon, jól ismert arcokkal: Atti, Tomi, Öcsi, Ko, Szilu, nem kevésbé ismert barátaik, Malik, Steve, John társaságában igen változatos helyszíneken a Ráday utcai stúdiótól Szarajevón át Mongóliáig, miközben a nézők még helyezkedtek. Mennyivel jobb ez, mint valami „időölő” háttérzene, aminek semmi köze semmihez és senkihez. A színfalak mögött a Djabe készül a 20-ra. Múltidézés és lemezbemutató lesz egyszerre.
Aztán kihúnynak a fények, és odafent, odafentről megjelenik Sipi és egy afrikai zenés imádsággal köszönti a hallgatóságot, miközben a zenészek csendben beosonnak a színpadra. Valami furcsa érzés uralkodik el lent, meg kellene tapsolni az Ütőst, hiszen itt van, de mégsem, mert rítust nem tapsolunk meg…És hirtelen nem tudjuk, hogy mi van: már-már elvontnak és ismeretlennek ható zene szólal meg, amelyben egy elegáns zakós férfiú játszik, elektromos hegedűn. Talán az új lemez egyik meglepetése? Nem, éppenhogy a legrégibb darabok egyikét, az első Djabe-lemezről a Déjá Vut halljuk, a hegedűs pedig, akinek az este során még jócskán jut szerep, Karvaly Tibor, akivel Égerházi Attila már a Novus Jamben, sőt, azelőtt is játszott. Ez a jóindulatú sokk indítja el a két és fél órás hangáradatot, amelynek felépítése mindennek mondható, csak szokványosnak nem.
A Djabe nem a bevett megoldások zenekara, ezt eddig is tudtuk, ezen az estén ezt többször is bizonyítják. Először is, előreveszik a 20 év összefoglalóját, amelyből könnyedén kihagynak „tuti” slágereket, mint a Kazlakat, a Los Sipost, a Butterfly-t (nekem személy szerint hiányzott a Flying is), egyveleggé oldják a First Stepet, a Cloud Dance-et és a Dark Soup-ot, előadnak egy fergeteges, máskor a legvégére hagyott Distant Dance-et, az összes vendég részvételével, amely után még „levezetésnek” eljátsszák a Lava Lampet és a Take A Little Breath-et. Szünet nincs, de ezt sem tudja előre a nagyérdemű, néhány percig ismét Sipit látjuk-halljuk út közben bölcsességeket osztani és poénkodni (helyenként a felvétel felgyorsul, csak nem csúnyákat mondott?), majd jönnek is vissza a Fiúk, elhangzik az új lemez „tudományos előszava” és belevágnak. De csak ízelítőket kapunk belőle – a lendületes Space Castle és a melodikus Intermission máris „slágergyanús” - azt még a „boldog nagyon kevesek” tudják, hogy igazából a 20 Dimensions nagyon is kerek egész. De a közönség, végkimerülését leküzdve, így is értékeli, hogy a Djabe, átalakítva a szólásmondást, „húszra húzott huszonegyet”.
A zenekarra ugyancsak jellemző, hogy koncertjeik az azonnali hatáson túl igazán órákkal később, vagy másnapra tisztulnak le a hallgatóban, mint ahogyan a lemezek is sokadik hallgatásra. E sorok írója is jó 12 órával később pergeti vissza a legkedvesebb pillanatokat: Muck Feri bolondását a rég nem hallott Coffee Breakben, Gulli Briem gyermeki örömű „hangdrummolását” és „szinergikus” duóját Banai Sziluval, Koós-Hutás Áron nem kevésbé önfeledt trombitajátékát, míg az Ötösfogatból az új külsőt öltött Kovács Feri leginkább az Áronnal és Tiborral való „felelgetésekben”, valamint az új darabok kifinomult hangjaiban adta önmaga javát, Barabás Tomitól megkaptuk a már védjegyévé vált slap-őrületet, amelyet egy tőle tán még sosem hallott, a korai Pink Floydot idéző lebegéssel vezetett be. Atti megajándékozott minket számos szép futammal és társszerzője az eljátszott új darabok közül a sokrétegű Klang Songnak, Szilu erős pillér volt, de úgy tűnt, hogy valamennyiük közül leginkább Kovács Zoli volt elemében: volt a színpadon egy klasszikus zongora, és tudjuk, hogy a legjobban ezen szeret játszani, de nincs mindig lehetősége rá. Most alaposan kiélhette magát.
A Djabe esetében ritkán lehet csúcspontról, végpontról, kezdőpontról beszélni. Ezúttal sem tesszük, hiszen itt van folytonosságként az új lemez, amely még számos titkot rejt. És utána, ki tudja, mi lesz? Talán még ők sem, hiszen szeretnek önmaguknak is meglepetéseket okozni…
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
