Peter Wohlleben erdész Hümmelben, Németország északi részében és csodálatos dolgokat életéről írt A fák titkos élete című, eddig 32 nyelvre, köztük magyarra is lefordított könyvében.

A Le Nouvel Observateur-rel folytatott beszélgetés Párizsban, a Quartier Latinben zajlott. A szó szerint „szálfatermetű”, közel két méter magas Wohlleben fákról mindent tudó szeme rögtön felfedezte, hogy egy közelben álló hatalmas fenyő szenved. „A fenyőknek szükségük van arra, hogy a fajtabeliekkel éljenek együtt. Így biztosított az élősködők nélküli hosszú életük. Ez a fa olyan, mint a kalitkába zárt kanári. Úgy kell tekinteni a fákra, mint az állatokra, tudjuk, hogy tudnak szenvedni, kommunikálni egymással, hogy egyes fajtáknak szükségük van arra, hogy csoportban éljenek, más fajták pedig magányosok” – magyarázta.

Könyvből megtudható például, hogy a fenyő, a bükk és a tölgy egymással szolidáris közösségben szeretnek élni. Ha például egy tölgyet megtámad egy hernyó, elektromos jelzéset ad le, amelyek gázokat szabadítanak fel a levegőben, a veszélyről figyelmeztetett szomszédai ekkor keserű és mérgező taninokat engednek leveleikre a rovar ellen.  A bükk a gyökerein keresztül osztja meg a táplálékot a többi fával gondosan egyenlőségi alapon. Születhet egy bükk jó vagy rossz talajon, hozzáférhet vagy nem tápláló vízhez, ugyanolyan fotoszintézist élvezhet, mint a bükkerdő többi tagja.

„A pusztuló bükkfát, előfordul, hogy a többiek mesterségesen életben tartják sokáig. Individualista fa viszont a nyír, a fűz, a nyárfa. A magok messze az anyafától maguk kelnek ki és nőnek fel, maguk védekeznek a veszélyek ellen, de nem ismerik azt a bölcsességet, amely szerint „lassan járj, tovább érsz.”

A fiatal fa keresi a fényt, hogy évente 50 cm-t nőjön. A kis bükkfát viszont védi a napfénytől a körülötte állók lombsátra, szűri a fényt és a napsugárzásnak csak 3%-át engedi át. A kis fa így lassan, de egészségesen növekszik. A bükkfa 200 évesen éri el a felnőtt kort. Ellenben egy magányos fa, amelyet az ember ültet, rövid ideig él és könnyen válik az élősködők prédájává. A városi fáknak ez a sorsuk, mert magányosok, kevés a földjük, gyökereik nem tudnak terjeszkedni, a levegő túl meleg, koronájukat levagdossák, ami az erdész szerint „valóságos mészárlás”. A kutyák vizelete is rendkívül ártalmas számukra. „A városi fák úgy élnek, mint az állatkerti állatok.”

A növények memóriával is rendelkeznek. Ezt Wohlleben a következő példával illusztrálja: a kutatók szabályos időközönként vízcseppeket locsoltak a mimóza virágára, amitől az közismerten összehúzódik. A virág egy idő után megértette, hogy ez nem jelent veszélyt számára, és nyitva maradt. Amikor több hét után újra meglocsolták, nem húzódott össze, mert emlékezett.

Az erdész tapasztalatai azt mutatják, hogy a fáknak más-más a temperamentumuk. Ismer három, egymáshoz közel álló öreg tölgyfát. Egyforma talaj és klímafeltételek között élnek, mégis ősszel a jobboldali egy-két héttel előbb lehullatja a leveleket, mint a másik kettő. Miért? Mert ilyen a természete: óvatos.

Ha a fák ilyen érzékeny élőlények, hogyan használjuk fel őket? – kérdezte a lap.

„Azt gondolom, hogy nincs választásunk – felelte Wohlleben – hogy élhessünk, használnunk kell a természet által nyújtott dolgokat. De harcolni kell azért, hogy a legtisztességesebb feltételekkel tegyük.” Ő az erdőkért harcol, ahol a fák boldogan élnek, a természetes és nem az emberek által ültetett erdőkért.