--Ne olyan hangosan! – mondta Roger – Nem kell, hogy a szomszédok tudják, hogy felszarvaztak.

Idegesen járkált.

-Mert felszarvaztál, ugye? Nem tagadhatod…láttalak. Az a maga szőke férfi, aki hazahozott kocsin vacsora előtt…Látod, mindent tudok…Az unokabátyád volt talán?

-Figyeltetsz? – kérdezte Christiane.

-Ó nem. Ez túl sokba kerülne.

-Kémkedsz utánam?

-Ellenőrizlek. Ki volt az? Felelj?

-Undorodom tőled.

-Ez más kérdés. Tudni akarom, hogy ki volt ez az alak. Jogom van hozzá.

-Roger, figyelj rám!...Ha így folytatod, elmegyek. Érted? Elmegyek…elmegyek…

Leborult a díványra és zokogott. Roger letérdelt melléje és makacsul kérdezte:

-Ki volt ez az alak? Christiane…Ki volt? Mondd meg,  aztán békén hagylak.

Christian a dívány sarkába húzódott, hogy minél távolabb legyen a férjétől.

-Mindenképpen megtudom. Butaságot csinálsz, ha nem mondod meg. Ha nem a szeretőd, miért nem válaszolsz?....Csakhogy én biztos vagyok abban, hogy a szeretőd.

-Nem – mondta Christiane.

-Hát akkor ki?

Christine hirtelen felpattant feldúltan nézett farkasszemet Roger-vel.

-Igazán akarod tudni?

-Ragaszkodom hozzá.

-Hát akkor majd ő maga mondja meg.

Olyan hirtelen mozdulattal ragadta meg a telefont, hogy feldöntötte a lámpát. Aztán tárcsázni kezdett.

-Halló!

-Szégyentelen!

-Kitépte felesége kezéből a kagylót és teljes erőből pofonvágta. A telefonkagyló pattogva ugrált a padlón. Christiane úgy lihegett, mintha víz alól merülne fel.

-Elmehetsz – suttogta lassan Roger elfehéredő arccal – Ki akartál menni…most elmehetsz…Menj csak el hozzá!

Három lépéssel az ajtónál termett és olyan hevesen nyitotta ki, hogy az az ajtónak csapódott.

-Látod? Nem tartalak vissza. Szabad vagy….mindig szabad voltál…És ezt jól ki is használtad.

Christiane habozik, keze fejével az arcát simogatja.

Roger megragadja a vállánál fogva és kilöki a lépcsőházba.

-Eredj!

-Majd felkapja a kisasztalról az asszony retiküljét és a fehér kendőjét, utána dobja. Aztán becsapja az ajtót és a fejét a fához támasztja. Hallja, hogy a másik oldalon Christiane ugyanezt teszi. Pár pillanat után magassarkú cipők távolodó zaja hallatszik be.

Roger, mint egy alvajáró, úgy tántorog ki a fürdőszobába.

„Christiane…Christiane…” – mormolja halkan, kétségbeesetten. Kinyitja a vízcsapot, megmossa az arcát és hosszan nézi tükörbeli arcmását.

-Christiane?

Könnyű zajra lesz figyelmes. Christiane jött vissza?...Nem. Csak a földön heverő telefonkagylóból hallatszó tárcsahang. Visszahelyezi a készüléket az asztalra és lassan kinyitja a fiókot. A revolver hideg, sima, mint egy veszedelmes állat. Roger becsukja a szemét, hogy jobban összpontosítson a döntésre, amelyet meg kell hoznia, most azonnal, hogy vége legyen.

Aztán becsúsztatja a fegyvert a zsebébe és elrohan.

Az utcák üresek. Sohasem volt még kint az utcán ilyen kései órában. Nem ismeri fel a házakat, az üzleteket. Háromszor is elhalad a katedrális előtt. Micsoda abszurd dolog! Miben reménykedett? Hogy megtalálja Christiane-t?

Az asszony bizonyára telefonálni fog annak az alaknak. Nem mehet éjszaka csak úgy fel hozzá. Bizonyára kéri majd, hogy jöjjön el érte. Roger alig tudta visszafojtani könnyeit. Folytatja útját az állomás felé, ott még nyitva vannak a kávézók…

És hirtelen meglátta az asszonyt. Ott volt a tér közepén, egy telefonfülkében, telefonált. Csak körvonalait látta, mert a fülke üvege párás volt. Roger körülnézett és kerülőt téve, hogy Christiane ne vegye észre, közelebb ment. És rémült tanúja lett annak, ami ezután következett: mintha idegen akarat mozgatná, kinyújtotta a karját, ökléből láng csapott ki, vállát ütés rántotta meg. Előtte a telefonfülke formát változtatott…nem, nem a fülke, a benne álló alak, amely alaktalan halmazzá zsugorodott.

Az utolsó lövés hangját többszörösen visszaadták a házak falai.

Roger ösztönösen elindult egy kis sötét utca felé. Aztán pánik lett úrra rajta, és szinte lázálomban hallotta a rendőr és a mentőautók szirénáit.

Ekkor értette meg, hogy megölte Christiane-t. (folyt)