1985-ben Joe Farman, Brian Gardiner és Jonathan Shanklin a Nature-ben tették közzé aggasztó felfedezésüket: lyuk képződött az Antarktisz feletti ózonrétegben.
Az ózonréteg egyfajta pajzsot képez bolygónk körül, ez nyeli el a Nap UV-sugarait, amelyek veszélyesek a földi élőlényekre. Már a Nature-tanulmány megjelenése előtt 11 évvel, Sherwood Rowland és Mario Molina kimutatták, hogy a klorofluorocarburátok (CFC) rongálják az ózonréteget. Akkoriban ezek a gázok nagy mennyiségben jelen voltak az olyan mindennapi használati tárgyakban, mint a hűtőszekrények, a klímaberendezések vagy az aerozolok, az ipari világ azonban elutasította ezt az elméletet. Hogy komolyan vegyék, fel kellett fedezni az ózonrétegen keletkezett lyukat.
Innentől kezdve felgyorsultak az események. 1987-ben közel 30 ország írta alá a Montreali Jegyzőkönyvet, amelynek nyomán az évi több mint 800 ezer tonna CFC-fogyasztást a 2000-es évek végérre szinte a 0-ra sikerült csökkenteni. Közben más, az ózonréteget fenyegető szennyező anyagok is bekerültek a különböző környezetvédelmi szerződésekbe, és a Montreali Jegyzőkönyv 2009-re egyetemessé vált 196 állam aláírásával.
A probléma mindazonáltal még nem oldódott meg, legalább 2060-ig kell várni, amíg a légkörben lévő CFC nagy része eltűnik és az ózonlyuk is begyógyul. Jelenleg az ózonréteg állapota stabilnak mondható és ez már önmagában is jó hír. De ez csak egyik frontja a klímaváltozás elleni harcnak, amelynek egyelőre nem túl biztatóak a kilátásai.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
