2015. máj 19.

A halál hitelesítése - Joy Divison: Closer (1980)

írta: Göbölyös N. László
A halál hitelesítése - Joy Divison: Closer (1980)

joy

„Bölcső vagyok én, ringat egy kéz engem sírom peremén – Hallga, hallga, csendben...”. Ha Ian Curtis, a Joy Division énekese utolsó éjszakáján Paul Verlaine e versét olvassa Misima Jukio Egy maszk vallomásai helyett, miután megnézte a szintén nem túl szívvidámító Werner Herzog-filmet, a Bruno vándorlásait, akkor sem valószínű, hogy eltántorodik öngyilkossági szándékától. A brit poszt-punk legnagyobb hatású, mindössze két stúdiólemezt, valamint később kiadott töredékeket és kalóz koncertfelvételeket maga után hagyó zenekar frontembere a mélyére ment a francia költő „nagy fekete éjének”, és reménytelenül depressziós életművét végzetes tettével hitelesítette – alig 24 évesen.

A punkokat gyakran gyanúsították azzal, hogy vonzódnak a nácizmushoz, és a manchesteri Joy Divisionnal szemben ez a vád fokozottan érvényes volt. Már a nevük miatt is: Curtis, Peter Hook basszusgitáros, Bernard Albrecht gitáros (ez utóbbit eredetileg Dicken-nek hívták, ennek sincsenek túl vidám asszociációi) és Steve Morris dobos kezdetben Warsaw néven léptek fel – volt egy ilyen című daluk is – de 1977-től már mint JD váltak ismertté. Ezen a néven emlegetik egy szado-mazochista könyvben, a House of Dolls-ban a II.világháborús koncentrációs táborokban a parancsnokoknak és az őröknek szexuális szolgáltatásokat nyújtó fogolynők „egységét”. Hogy az ötlet honnan származik, afelől nem hagytak kétséget az An Ideal for Living 1978-as „középlemezükön” sem, a kihajtható borítón egy Hitlerjugendes fiú dobol, egy másik kép pedig egy varsói gettóból elhurcolt zsidó kisfiú hírhedtté vált fotója. Több koncertjüket hirdették háborús képeket ábrázoló plakátokkal is. Közben pedig ők is felléptek, nem kis sikerrel, azon a nevezetes londoni rasszizmus elleni koncerten, amelyet a Clash London Calling-ja kapcsán már említettünk. Mert hogy egészen másról volt szó: az akkori brit élet kilátástalanságáról, amelyet Curtis személyes tragédiája csak tetézett. A széles körű érdeklődésű, a történelmet és a politikát kedvelő, az átlagosnál olvasottabb, ábrándosan kék szemű fiún kamaszkorában tört ki először az epilepszia. Ez a kiszámíthatatlan betegség még inkább a begubózásra ítélte őt és ez a pesszimizmus, amelyből egy, Jim Morrison, Iggy Pop és a korai, Velvet Undergroundos, Lou Reed hagyományait követő rock-költészet született, néhány év alatt végzetessé vált számára.

Tony Wilson „Factory” kiadójának első számú zenekaráról szinte kizárólag fekete-fehér képek készültek. Ilyen a zenéjük is, hatalmas fekete túlsúllyal, amelyet a rendszerint nyomasztóan erős basszus és már-már elmebajosan ismétlődő dob-pergések még mélyebbre visznek.

Ilyen mindjárt az 1979-es Unknown Pleasures-t követő második JD-album, a Closer nyitó dala, az Atrocity Exhibition, amely szövegében erős rokonságot mutat Morrison The Lords-ának mozi-soraival. A párhuzam amúgy is véletlen, mert Curtis a fantáziátlan újságírók által kinevezett sok Morrison-utód közül talán a legközelebb állt Jimhez – még különleges mély hangja, és bizonyos fokig énekstílusa is. „A csend, mikor az ajtók szélesre tárulnak/ahol a nép fizet, hogy bámulhassa/teste vergődését szórakozva lássa/Csak a szeme szól: még mindig élek/Erre tessék, lépjenek be” - énekli Ian visszhangosítva, miközben Morris ütői nyomán kényszermunkások, láncolt lábú véglények vonulnak korbácsütésekkel és kivégző-osztaghangokra, Albrecht pedig zajt zajra halmoz gitárján. Az Isolation igazi „primitív” punk-nóta, a Passoverben Hook dübög, míg Curtis monoton ereszkedő hangsorai és a makacsul ismétlődő gitár-süllyedés előrevetíti a véget. „E szerepre vágytál életedben?/Bolondul sokat akartam/Védelem, óvó gyermekkor nélkül/egy érintésre beomlott minden alattam”. A Colony az eddigi legerőszakosabb dal, ihletője egy szintén „fekete” író, Franz Kafka Fegyenctelepen című kisregénye. A Means To The End zeneileg a Passover ikertestvére – a benne emlegetett szabadság azonban nem az, amit mi a hétköznapokban értünk alatta. A dal a végére lelassul, mintha elfogyott volna a hangokban rejlő erő....

A lemez 1980 júniusában jelent meg, borítóján egy sírkő-dombormű fotójával. Akkoriban sokan bírálták a Peter Saville tervezte tasakot, mondván, hogy a kiadó üzletet akar csinálni Ian halálából. Ha azonban feltesszük a második lemezoldalt, világossá válik: Curtis készült a halálra...A Heart and Soulban ismét Morris „ostinato” dobja felett az énekes az „alagútból” üzen: „A múlt már jövőm része/A jelent már nem tartja kezem”. A 24 Hours újabb számvetés: „Sosem jártam végig a kijelölt utakat” - távolodik Ian, miközben ismét a végtelen pörgetések, és a basszus, hol halkabban, hol hangosabban, egyre csak kísért: „Gyere, gyerek, gyere...”. A The Eternalban egy természetellenesen lassú, komor temetési menet elevenedik meg, amelyben az énekes egyszerre a halott és az emlékező, a háttérben azonosíthatatlan mormogással. És jön az elkerülhetetlen finálé, a Decades. Ennyire halálhangulatú dallal korábban talán csak kettővel találkoztunk: Otis Redding The Dock of The Bay-jével és a The Doors Riders of The Storm-jával. Ian Curtis már „odaát van”, amikor ezeket a sorokat énekli: „Megfáradva, szívünk elveszett örökre/Eltűnt már az izgalom, az üldözés félelme/E rítusok kitárták vándorlásaink ajtaját/Nyíltak és csapódtak, arcunkba vágódtak./Merre jártak ők?” Itt a vége, hallgassatok valami mást, barátaim.

Ian Curtis 1980. május 18-án felakasztotta magát. A zenekar másnap indult volna amerikai turnéra, ezzel végleg kitört volna addigi „klubzenekar” státusából. Így megmaradtak a rock sötét mítoszának. A következő évben még megjelent egy dupla lemez, a kislemezekből, a rádiófelvételekből – őket is felkarolta minden idők legnagyobb brit  rádiós személyisége, John Peel – ismeretlen dalokból, Still címen.   Albrecht, Hook és Morris New Order néven folytatták tovább. De az már egyik másik történet.

A Joy Divison a maga komor kegyetlenségével, ijesztő szuggesztivitásával nagy hatást gyakorolt szerte a világon. Valószínűleg JD nélkül nincsen Nirvana, sem pedig Morphine. Brüsszelben   az egyik alternatív klubot dalukról nevezték el Komakinónak, a finn Shadowplay zenekar, amely többször fellépett 90-es évek elején a budapesti Hungarocarrot fesztiválokon, szintén JD-dal címét vette fel.   A magyar alternatív rock-ra is rányomták bélyegüket. Muzsikájuk elemeit, hangulatukat felfedezhettük a Kontroll, később, az 1980-90-es évek fordulóján az F.O. System, a Hold, majd az Andersen együttesekben. Ez utóbbi magyar-amerikai énekese, David Bronstein, ugyanúgy végezte, mint Ian Curtis...

2007-ben Anton Corbijn rendezett filmet Curtis életéről és a Joy Divisionnal való kapcsolatáról, özvegye, Deborah Touching From A Distance című memoárja alapján. A holland művész jól ismerte a zenekart fotósként, így valóban hiteles, a szokásos tragikus rock-életrajzi filmektől eltérő hangvételű alkotás született. A film főszereplőjének, Sam Riley-nek, aki Curtis halálának évében született, valóságos díjesőt hozott ez az alakítás, nem érdemtelenül...

 

 

Szólj hozzá