Ha ma újraolvassuk Márai Sándort, megtaláljuk benne annak a keresztény-ultranacionalista identitásnak a kritikáját, ami ma Orrbán Viktorban testesül meg – írja a Repubblica, amely Finis Terrae sorozatában azokat az országokat veszi górcső alá irodalmi klasszikusai alapján, amelyek ma stratégiai térségekben terülnek el.

A nagy magyar író kezdetben azt hitte, hogy megbízhat a Vörös Hadsereg katonáiban, mivel Lev Tolsztoj örököseinek tekintette őket. Ezt erősítette meg benne az az eset, amikor 1945 elején Leányfalun, ahová családjával menekült Budapest ostroma elől, igazoltatták és miután közölte, hogy író, hazakísérték. Aztán egy szép napon az orosz katonák elfoglalták a házát és így Márainak alkalma nyílt a közelebbi tanulmányozásukra. Akkor ráébredt arra, hogy a totalitárius rendszerek mind egyformák és lélekben készülni kezdett az emigrációra.

Naplóit a cikk írója, Fernando Gentilini valóságos kincsesbányának tekinti, mivel ezek alapján el lehet gondolkodni az európai történelem bakugrásairól, és különösen napjaink szuverenista Magyarországáról. Márai megállapítja például, hogy Magyarországot a két világháború közötti „keresztény-nemzeti” politikája vitt bele a második világháborúba, a Trianon előtti Nagy-Magyarország visszaszerzéséért. Ez tette lehetővé, hogy „egy műveletlen, szégyentelen, tehetségtelen csoport felemelkedjen és meggazdagodjon mindenki kárára és tönkre tegye a magyar családokat” – idézi a szerző Márait.

Gentilini felidézi A gyertyák csonkig égnek című, 1942-ben megjelent regényt, Márai Sándor világszerte ismert művét, amelyben két egykori Monarchia-beli katonatiszt, hajdan elválaszthatatlan jóbarátok 41 év után találkoznak. A gyertyák irodalmi ikerpárja az ugyancsak 1942-es Tegnapi világ, Stefan Zweig műve. Mindkét író nemcsak az első világháború által elsöpört Osztrák-Magyar Monarchiát siratja el, hanem egyfajta európai civilizációt, amely a haladásra és egy kollektív biztonsági rendszerre épült, és amelyet A gyertyák hősei örök életűnek hittek.

A sors iróniája, hogy éppen akkor jelent meg újra Márai regénye Olaszországban, amikor Orbán először hatalomra jutott. Gentilini elismeri, hogy „politikai mestermű” volt pártját átvinni a szociáldemokrata táborból a populista jobboldaliba, miként az is, hogy szótárának kulcsszavai a „kereszténység” és a „nemzet” lettek. Ezeknek köszönheti az „illiberális demokrácia” kitalálója sikerei nagy részét. Nem számított, hogy ugyanezeket tette Márai felelőssé a két világháború közti Magyarország katasztrófájáért. Túl sok idő telt el azóta és az emberek a kommunista időszak után csak előre akartak nézni.

Márai valójában az európai Magyarországot siratta, a soknyelvű és sokfelekezetű országot, amelybe született, és amelynek nyomai már az ő korában veszni látszottak. Bécset, Lengyelországot, Galíciát egyaránt otthonának tekintette. Orbánt viszont nem érdekli az, ami a kontinenst összetartja, hanem csak az, amiben ő különbözik. Éppen a nyelvi, nemzeti, vallási identitás nevében mindig is elvetette az európai ideált, a jogállamiságot, a sokféleséget. Ezért kergeti Nagy-Magyarország vágyálmát és ezért flörtöl Putyinnal. De ha arra volt szükség, visszafogja oroszbarát retorikáját és az európai békét hirdette meg.

Márai azt is jól látta 1944-45 fordulóján, hogy a fent említett „urak” azt hiszik: bármit megengedhetnek maguknak, azt is, hogy mindenki mást elhallgattathatnak. „Az ilyen típusú alakok nem változnak és amíg szóhoz jutnak és befolyásuk lehet, Magyarország nem lesz újra nemzet”. Három évvel később emigrált, Olaszországban, majd az Egyesült Államokban élt egészen 1989-es öngyilkosságáig. A kommunista rendszer után, amely betiltotta műveit, valóságos reneszánsza volt, divat lett őt olvasni, idézni. Próféciájából azonban azóta sem tanulnak honfitársai.