2016. máj 11.

Aki leüvöltötte az égről a felkelő napot

írta: Göbölyös N. László
Aki leüvöltötte az égről a felkelő napot

burdon.jpg

Talán tíz év körül lehettem, amikor először hallottam meg azt a dalt, és nemcsak a tökéletesen csengő akkordsorozat ragadott meg, hanem az az erőteljes, üvöltő hang is, amely végig versengett a gitárral és az orgonával. Amikor 14 éves koromban megkaptam életem első kazettás magnóját, az első, 60 perces kazettám második oldalát ez a dal zárta. 

Ez a dal volt a House of The Rising Sun, az Animals előadásában.

Aztán 14 évvel később a Budapest Sportcsarnokban bejött a színpadra egy apró termetű fickó, akiből ez a mindent túlzengő hang jött ki. Újabb kilenc év múlva született egy fotó, ahol egymás mellett állunk és dedikálja a Love Is című lemezét a vele készült interjú végén a Pecsa éttermében. És aznap este egy máig felejthetetlen koncertben volt részem. Egy évre rá a Diáksziget-Eurowoodstock egyik csillaga volt az az ember, aki már Monterey-ben is fellépett, sőt, meg is énekelte az első „szeretet-nyarat”.

Eric Burdon 75 éves.

Hihetetlen ezt leírni. Nem csupán azért, mert a newcastle-i miniember személyében a rock, a rhyhm-and-blues nagy fehér „shouter”  aranynégyesének egyikéről van szó (az idén 76 éves Chris Farlowe, a 71 éves Van Morrison és a két éve 70 évesen elhunyt Joe Cocker mellett), és ezáltal ismét szembenézhetünk mi, a „nagy generáció” kistestvérei, hogy milyen távol vannak már tőlünk azok az idők, amelyek számunkra örökre megálltak a múlt század 60-as éveiben, hanem azért is, mert az is önmagában csoda, hogy ezt a kort megérte, túlélte saját önpusztítását és jó néhány nagyszerű pályatársát. „A hangom vigyáz rám” – mondta néhány évvel ezelőtt magáról, és lehet benne valami, hiszen az ő éneke maga a meztelen lélek, annak minden érzelmével és dühkitörésével, titkával és szenvedélyével. Amikor felhagyott a csúf élettel, visszavette mértéktelen italfogyasztását, nyers őszinteséggel írt ömagáról I Used to Be An Animal című könyvében, arról, ahogy a benne lévő jó és rossz harcolt egymással. És bebizonyította, hogy nincsen szüksége erre az életmódra ahhoz, hogy hiteles legyen lemezein és főleg a színpadon. Mert bár az elmúlt években is jelent meg több kiváló lemeze, mint a 2006-os Soul of a Man, amelyen tanítómesterei, John Lee Hooker és Ray Charles előtt tisztelgett, vagy a 2013-as Til Your River Runs Dry, az ő „világörökségének” jelentős része mégis az 1964 és 1973 közötti időszakból származik, és tér vissza újra meg újra.

Mert az első Animals-szel az emberi legbenső olyan lenyomatait hagyta itt, mint a Don’t Let Me Be Misunderstood (ezt, ha lehet, még a Felkelő nap házánál is jobban szeretem), a We Gotta Get Out Of This Place (a vietnami frontrádió egyik kedvence, amely az amerikai katonák egyik slágere volt az iraki háborúban is),  vagy Bob Dylan It’s All Over Now, Baby Blue szívbemarkoló búcsúztatója (Lehet versenyeztetni Van Morrison és a Them változatával!). De Párommal rendszeresen beindulunk a Boom Boomra, az I’m Cryingra, de jöhet az It’s My Life és a Bring It Home To Me is. Egy balatoni nyaraláson még kamaszként szerettem meg a San Franciscan Nights lágy pszicheldeliáját, a When I Was Young és a Sky Pilot már későbbi szerelem. Ennek a korszaknak viszont abszolút csúcsa számomra a már említett Love Is dupla album, amelyet 900 forintért vettem Budapesten a néhai Jeremiás Dob Records boltjában. Ennek három abszolút kötelezője  a River Deep Mountain High (micsoda duó lett volna, ha egyszer eladják közösen Tina Turnerrel – holtversenyben ez a két változat az első a több tucat közül), a Ring of Fire lelassított soulja, és a To Love Somebody, amelyen az érzelgősnek ható Bee Gees-dalból Eric elsőként hozta ki annak rejtett erejét. És még ott a War-korszak, mindenekelőtt a Spill The Wine-nal, a Tobacco Road-dal és a Paint It Black mindent elsöprő lendületével, amely egy újabb szenzációs dupla lemez, a The Black-Man’s Burdon húzóereje lett. Ez utóbbi album már a War-korszak csúcsa volt, ebben az együttesben az énekes volt az egyetlen fehér ember, és a maga idejében felzúdulást keltett a tasakja is, mert Burdon a hátsó borítón némileg szubmisszív pózban ül egy fekete lány lábai között, míg a belső képen két fehér lány fekszik meztelenül a zenekar ing nélküli tagjai előtt…

E dalok ma is Burdon koncertjeinek pillérei, amelyeket soha nem unhatunk meg. Márcsak azért sem, mert az énekes, aki több évtizede kaliforniai élete után sem vesztette el született közép-angliai, „geordie” akcentusát, soha nem énekli őket kétszer egyformán. Vessük össze például a már említett dalok „eredeti” verzióit azokkal a felvételekkel, amelyek a Brian Augerrel közös turnéról készültek az 1993-as Access All Areas albumon. (Ez volt az anyaga annak a bizonyos PeCsa-koncertnek is).

„Lélegzetvisszafojtva imádom az életet. Az állandó mozgásban lévő, izgalmas életet. Olyan élet ez, amelyet sokan irigyelnek, de amit a legtöbbnek el kell kerülnie” – vallotta magáról Eric Burdon. Azért jó, hogy ő szembenézett vele, megvívta vele csatáját és győztesen került ki belőle.

Szólj hozzá

évforduló Zene Rock Angia Eric Burdon