Írolvasgondol

Longchamp….Diadalív-díj…

A Marassin házaspár nagyon izgatott. Tudják, hogy nyernek. Sőt, már nyertek is. De mennyit? Ez az, amit még nem tudnak. Lottójuk számát az előzetes sorsolásnál kihúzták, de nyereményük összege a lóverseny összegétől függ.

-Nagyon gazdagok leszünk – magyarázza a játék lényegét feleségének Didier Marassin – ha Fricotin győz. Egy kicsit kevesebbet kapunk, ha másodiknak jön be és még kevesebbet, ha csak harmadik lesz. De akkor is kapunk valamit, ha utolsó lesz….

Ám Fricotin második lett. Didier és Sylvie 200 ezer frankot, vagy ahogy ők mondják „húsz millió régi frankot” nyertek, pontosabban csak 10 milliót, mert Didier felesben vette a sorsjegyet unokatestvérével, Gastonnal.

-Én nyugodtabb lennék – súhajtja Sylvie, akinek aggodalmaskodó természete van és sohasem tud igazán örülni – ha a jegy nálad lenne.

Didier megvonja a vállát.

-Tudod jól, hol az egyikünknél van, hol a másikunknál. Csak nem fogjuk kettévágni a sorsjegyet, vagy elismervényt kérni…Máskor sem tettük…

-Máskor nem nyertünk – mondja Sylvie ártatlan hangon.

-A mindenségét! Ha nem bízok Gastonban, kiben bízhatok?

És hozzátette, mivel neki nem voltak aggályai:

-Az öreg Gaston! Ugyancsak fel lehet dobva most, ha nézte a tévét…Igaz, hogy Berthe miatt úgy kell tennie, mintha nem érdekelné a lóverseny.

-Igaz, erről el is feledkeztem…De mondd csak, mit fog Gaston a pénzzel csinálni?....Berthe nagyon gyanakvó, azt mondják.

-Gyanakvó vagy nem, Gaston kitalál majd valamit. Kezdetnek majd többször jön Párizsba a vásárra, nem?

-Elfeledkezel a gyomráról! – nevetett Sylvie.

De öröme nem tartott sokáig. Összeráncolt homlokkal kérdezte:

-Didier…a szám…biztos vagy abban, hogy….?

Férje kissé idegesen vette elő noteszét a zsebéből:

-136882…B-sorozat…Ne idegeskedj! Tudod, mit, először is csapunk egy kis lakomát!

-Baptiste-nál?

-Viccelsz? Nem, „Baptiste” a nyeremény előtt volt jó!

xxx

A kissé megilletődött Marassin házaspár megrendeli a vacsorát egy impozáns pincérnél.

Whisky-t szopogatva (most isznak életükben először) terveket szőnek. Ízlésünk nem azonos, de egy dologban megegyeznek: kocsit vásárolnak és lecsorognak a Riviéráig.

-De hát nem tudunk elindulni csak úgy egyik napról a másikra, Didier!

-Miért?...Van jogosítványom. A cégnél meg bejelentem, hogy előbbre akarom hozni a szabadságomat. Nem utasítják el.

-De a kocsivásárláshoz pénzre van szükségünk.  

-Hát Gaston majd elküldi.

-Nem gondolod, hogy most mindjárt telefonálnod kellene neki? Lehet, hogy nem is tudja még a jó hírt.

-Ebben látod, igazad van, Sylvie. Persze, telefonálni kell neki.

Didier lemegy az alagsorba és egy antibes-i számot hív.

-Halló, Antibes?...Á, Crépoisné asszony, ugye?...Jó napot asszonyom…akarom mondani, jóestét, húgom! Didier Marassin vagyok. Igen. Nem volt szerencsénk még megismerkedni személyesen, mivel sohasem kíséri el Gastont Párizsba…Gaston ott van?...Hogyan?...Mit mond?...Tegnap este? Jaj, szörnyű…De, tudtam, hogy nincs teljesen rendben az egészsége, de mindig  olyan vidám, belevaló volt…Még pénteken reggel is, amikor kikísértük az állomásra….Ó, nem is tudom elhinni…És mikor lesz a…Igen, igen, ott leszünk…Bátorság, húgom, bátorság…

A nyugtalan Sylvie férje ábrázatát látva azonnal megértette, hogy a szép  terveiket valami keresztezte.

-Fogadok, hogy Gaston azt mondta, hogy nincs nála a sorsjehy…

-Gaston nem mondott semmit. Meghalt tegnap este. Infarktus valószínűleg. Berthe táviratozott, mivel azonban ma vasárnap van…

A pincér kihozta az előételt.

-Nem beszéltél Berthe-tel a sorsjegyről?

-Mit képzelsz?...Ha Gaston nem avatta be, meg volt rá az oka. Aztán mivel lehetne bizonyítani, hogy mindig felesben vettük? Nincs semmi bizonyítékunk rá. És az asszony képes lenne az egészet megtartani.

-Igazad van. Nem ismerem ezt a Berthe-et, de semmi bizalmam nincs benne. Biztosan boldogan kifosztana bennünket.

-Így hát nincs vesztegetni való időnk…Megpróbálunk két helyet szerezni a Kék Vonatra. Hány óra van?

-Hét óra 10….Dehát azt sem tudod, hová rakta Gaston a sorsjegyet.

-Ó, gondolom, hová. Egyszer elmondta, hogy minden apróságot, amit el akar dugni a felesége elől, egy dohánydobozba tesz. Az asszony utálja a dohányt…És soha nem teszi be a lábát a dolgozószobába. Öt perc elég lesz. Annyi időre csak le tudod Berthe-et foglalni!

De mielőtt kifognának Berthe-en, szembe kell nézni a pincérrel, meg kell neki magyarázni, hogy kénytelenek vagyunk azonnal elmenni, hogy sajnáljuk, hogy fizetünk, ha kell, kifizetünk mindent, amit megrendeltünk, ha ilyen esetekben ez szokás…A személyzet megvető tekintetétől kísértek Didier letesz az asztalra néhány bankjegyet, felkapja a kabátját és az ajtó felé rángatja Sylvie-t.

xx

Másnap reggel. Kis bőrönddel a kezükben Didier és Sylvie a régi Antibes kis utcáin bolyonganak. Érdeklődnek…Rátalálnak a kétemeletes, lerobbant külsejű házra. A földszinten üzlet. „Nefelejcs – rövidáru”. A redőnyök le vannak húzva. Az ajtón papír: „Haláleset miatt zárva.”

Didiernek többször kellett kopogtatnia, mielőtt az ajtó kinyílt. És….meglepetés! Egy 25 év körüli, kellemes arcú nő állt előtte. Egyáltalán nem hasonlított arra, aki Marassinék elképzeltek.

-Jónapot, Berthe!...Megengedi ugye, hogy Berthe-nek szólítsuk?

-Jobb, ha Aurorának hívnak – mondta a nő déli akcentussal – Én vagyok a mindenes.

Az első emeletről éles hang kérdezte:

-Mi az?

Ez aztán tényleg Berthe Crépois volt és minden szempontból megfelelt annak a képnek, amelyet a párizsi rokonok alkottak Gaston feleségéről.

Az özvegyet nagyon meglepte, hogy ilyen hamar megérkeztek és Didier bőbeszédű magyarázatokba bonyolódik, hogy mit jelent ilyen pillanatokban a hozzátartozók vigasztaló jelenléte…Berthe köszönetet mondott és elmesélte, „hogyan történt a dolog”.

Pénteken este, amikor hazaért, Gaston a szokásosnál fáradtabbnak nézett ki. Megvacsorázott és azonnal lefeküdt. Egy kicsit később Berthe-et hívta, rosszul érezte magát.

-Azt hittem, hogy olyan rosszullétről van szó, mint máskor.

-Hogyan? Ez már máskor is előfordult vele?

-Igen, a két előző utazása után. Gyomorfájás-féle rövid ájulásokkal. Gondolom, nem tartotta be a diétáját Párizsban és nem vigyázott magára egyéb területen sem…

-Szegény Berthe-em, nem lehettünk mindig a sarkában!

-Röviden, kihívtam Guilboud doktort, aki régóta kezeli..Ő is a szokásos krízisre gondolta. Úgy hívta ezeket a rosszulléteket, hogy „a párizsi kiruccanások”. Aztán éjszaka Gaston állapota rosszabbra fordult…Guilboud visszajött…de már hiábavaló volt…Tegnap este…

Csend. Berthe pongyolája zsebéből előszed egy zsebkendőt és beletrombitál.

-Nem beszélt egy kicsit…félre? – kérdezi aggodalmasan Didier.

Berthe kíváncsian ránéz.

-Félre?...Nem. Miért?

-Nem is tudom…néha a vég olyan keserves.

-Méltóságteljesen halt meg – mondja Berthe.

Felmennek az első emeletre, ahol a lakás van. Aurora előkészíti a vendégszobát, ahol Marassinék alszanak. A szobát nem használhatták gyakran. Sőt, lehet, hogy nem is használták soha.

Aztán Didier kéri, hogy bemehessen szerencsétlen rokonához. Követi Berthe-et, aki elvezeti Gastonhoz. Sylvie túl érzékeny. Elnézést kér, Berthe tökéletesen megérti.

És Sylvie, kihasználva az özvegy elfoglaltságát, azonnal munkához lát. Az első ajtó, amit kinyit, Berthe szobájába vezet. De a második Gaston szobája. „Minden apróságot, amit el akart dugni a felesége elől, egy dohánydobozba tette” – mondta Didier. A probléma csak az, hogy Gastonnak egész gyűjteménye volt ezekből a dobozokból. Különböző korszakok különböző formájú dobozai sorakoztak a kandallón, polcokon, egy vitrinben…

Sylvie egymás után emelgeti a fedeleket. „Semmi, semmi, semmi” – motyogja magában. Zajt hall a háta mögött, összerezzen és megfordul. Aurora áll az ajtóban.

-Kész a szoba, Asszonyom.

-Köszönöm – mondja – cigarettát keresek. Nem volt már időnk venni az állomáson, olyan gyorsan indultunk…És minthogy szegény rokonunk dohányzott…

-Ó, asszonyom, csak egyben van dohány…a virágos dobozban…Nézze!

És Aurora kinyitja a dobozt és egy csomag Gauloise-t vesz ki belőle. Megkínálja Sylvie-t, tüzet is ad neki.

Szimpatikus ez az Aurora, és valószínűleg egy kicsit fecsegő is. Talán valamit meg lehet tudni tőle.

-Mondja, Aurora kisasszony, nem nagyon mertük Berthe-et a részletekről faggatni, mivel ez kínos dolog…de, köztünk legyen szólva, mi történt pontosan szombaton este?

-Hát, az asszonyom már az asztalnál ült, amikor az úr megérkezett. Asszonyom már elkezdett enni és igen rossz kedve volt. Az út egyenesen az ebédlőbe ment.

-Igen. Még kezet sem mosott. Ez nem volt szokása, különösen nem utazás után.

-Valóban. És  aztán?

-A desszertnél hirtelen felállt. Asszonyom megkérdezte tőle, hogy mi baja. Ő megvonta a vállát és azt mondta: „Semmi….egy kis fáradtság, mint máskor”. És elment lefeküdni.

-És aztán?

-Levetkőzött és lefeküdt.

-Várjon! Biztos benne, hogy nem ment ki újra a szobából?

Aurora csodálkozva nézett Sylvie-re.

-Igen, Asszonyom, biztos vagyok benne.

-Nagyon szerettük őt – magyarázta kissé erőltetetten Sylvie – különösen a férjem. Ezért megpróbálom rekonstruálni az egészet. Később majd elmondom neki.