1966.május 16. Fontos dátum a kortárs történelemben. Pekingben ezen a napon hirdették meg a Nagy Proletár Kulturális Forradalmat, amely valójában egy, Mao Ce-tung körének és párton belüli ellenfeleinek hatalmi harca volt, széles körű „népi mozgalomnak” álcázva. Ugyanezen a napon Nagy-Britanniában országos sztrájkba léptek a kereskedelmi flotta tagjai 40 órás munkahetet és magasabb béreket követelve. A sztrájk két hónapig tartott, és mint egy brit kommentátor megállapította, „nagyobb pusztítást végzett a brit flottában, mint a német tengeralattjárók két világháború alatt.”

Ugyanezen a napon 175-en haltak meg a Fülöp-szigeteki Cebu szigeténél egy kompszerencsétlenségben. A hajót az Irma névre keresztelt tájfun borította fel.

New York-ban dr. Martin Luther King, az afro-amerikai polgárjogi mozgalom akkor már Nobel-békedíjas vezetője első ízben mondott nyilvános beszédet a vietnami háború ellen.

Mérföldkő volt ez a nap a rock-zenében is. Ezen a napon két máig legendás album jelent meg az Egyesült Államokban: Bob Dylan Blonde on Blonde-ja, valamint a Beach Boys Pet Sounds-a.

És mérföldkő volt 1966. május 16 az Önök bloggerének is. Ezen a napon, délelőtt 10 órakor léptem először Itália földjére. Diplomata Édesapámat Rómába szólította a külügyi szolgálat és az ott eltöltött négy év örökre meghatározta az életemet.

Máig emlékszem arra az őrült száguldásra, amit a Római Magyar Akadémia portása, Rolla véghezvitt a Fiumicinótól a Via Giuliáig, majd arra az ebédre, amelyet a Campo de Fiorin a La Carbonara étteremben költöttünk el. És első estére is az Akadémia negyedik emeleti lakásban, amelynek erkélye a középkori Centro Storicóra, szobái pedig a Tevere-partra, illetve a Gianicolo dombra néztek, Garibaldi szobrára, amely alatt minden délben elsütöttek egy magyar 1848-as ágyút. Édesapám akkor többször mondta, hogy most új életet fogok kezdeni, alighanem maga sem gondolta, hogy ez mennyire igaz.

Róma lett második szülővárosom, második otthonom, szellemi, lelki fejlődésem legfontosabb állomása.

1970.március 27-én jöttünk el az Örök Városból, és én legközelebb 1985. június 27-én, László napján tértem oda vissza, helyettes tudósítóként. Kollégám kijött értem a Fiumicinóra, és elindultunk befelé az Örök Városba. Aztán, amikor megláttam az első ismerős teret, éreztem, hogy csendben folyni kezdenek a könnyeim. Kértem Barátomat, hogy tegyen ki, és el fogok találni hozzá. Térkép, minden nélkül.  El is találtam. Akkor értettem meg igazán, hogy mit jelentett és mit jelent számomra ma is Róma.

Ez az a Város, ahol soha nem tévedtem el azóta sem. Pedig immár számtalanszor jártam ott, hivatalosan, iskolai és haveri találkozón, elő- és utónászúton – azóta már Életem Párja is eltalál bárhová Rómában, behúnyt szemmel is.

Ez az a Város, amely nem változik. Ugyanazok a színei, az illatai, ugyanott van a Campo de’ Fiorin a régi piac, vele szemben egy kis ütött-kopott mozi, a Via dei Capellari egyemberszéles utcáján ma is száradnak a két házsor között a szennyesek, áll Signora Anna bárja  - tavaly még a 80 feletti tulajdonoshölgy szolgált ki minket – állnak a Tevere-part méltóságteljes, lombos platánjai, a Trastevere zölddel benőtt piros-narancsos házai és varázslatos sikátorai. A Corso Vittorio Emanuelén ma is működik az Il Delfino gyorsétkezde, ahol első grillcsirkénket ettük, a francia könyvesbolthoz is eltalálok a Via della Scrofán. A 64-es autóbusz, ugyanúgy, mint 50 évvel ezelőtt, most a Termini pályaudvar és a Vatikán között közlekedik, nem írták át az utcaneveket sem, pedig volt azóta néhány kormányváltás. Nagyszerű érzés e túlmozgásos világban állandóságot találni.

Ez az a Város, ahol három nyelvet tanultam meg: először is az olaszt – utcáról, piacról, tévéből, haveroktól, máig remekül elboldogulok a „romanesco” dialektussal”, nem utolsósorban a dalokból. Amikor néhány éve Gianni Morandi Magyarországon járt, magam is megdöbbentem azon, hogy valamennyi dalának szövegét kívülről fujom, pedig nem is voltam olyan rajongója, mint például Adriano Celentanónak. Nem tudok és nem is akarok az olasz nyelvnek ellenállni. Ha meghallok itthon bárkit bárhol, az utcán, az uszodában olaszul beszélni, rögtön keresem és meg is találom a módját, hogy szóba elegyedjek vele. De Szüleimmel is gyakran idézünk olyan olasz mondásokat, vagy korabeli filmekben, reklámokban elhangzó mondatokat saját használatra, amelyeknek eredetét csak mi tudtuk. Egy életre megszerettem az olaszokat, ezt a melegszívű, szeretettel teli, befogadó népet, akik még linkségeiket is imádnivalóan tudják csinálni, mert semmit sem vesznek véresen komolyan (na jó, a konyhát és a focit igen), a legkevésbé saját magukat.

 Aztán a franciát, a Lycée Chateaubriand nagyszerű iskolájában, szigorú, folyamatosan ösztönző tanáraim és Édesanyám fáradtságot nem kímélő segítségével. És végül az angol tudásomat is ott alapoztam meg. Kis túlzással a „Chateau”-s évekből élek a mai napig. De ugyancsak ebben a nemzetközi iskolában tanultam meg örökre, hogy nincsenek nemzetiségek, fajok, bőrszínek, ideológiák, és vallások, hanem csak emberek. És itt voltam életemben először és másodszor szerelmes. Először a borostyánszemű, angyalarcú, bársonyos hangú osztályfőnök hölgybe, aztán pedig egy nyulánk, szőke, nagyszájú lengyel kislányba. És itt döntöttem el 12 évesen, hogy íróember leszek. Nem csoda hát, hogy az Akadémia mellett, ahol már Életem Párjával is eltöltöttünk egy hetet éppen 10 évvel ezelőtt, a Chateaubriand Villa Borghese-beli épülete minden alkalommal kötelező zarándokhelyem.

Róma indított el a történészi hivatás útján is. Nemcsak a Caesarok útja, a Colosseum, a Forum, Marcellus színházának, Diocletianus és Caracalla termáinak roppant építményei, de a baljós középkor Angyalvára, a Piazza Navona barokk pompája ugyanúgy mind egy-egy történelmi lecke volt, mint a számtalan templom a Neri Szent Fülöp Oratóriumától a Szent Péter bazilikáig, a San Pietro in Vincolitól Michelangelo Mózesével egészen a Santa Maria in Cosmedinig, ahol az Igazság Szája tátong. A Risorgimentóról, az egységes Itáliáról mesélt a Porta Pia a rohanó bersagliere szobrával és Mussolini fasiszta államáról a Piazza Venezia fehér emlékműve, amelyet a helyiek „írógépnek” csúfolnak. De 1968-69-ben ott zajlott, sokszor az ablakunk alatt és a környékünkön, a kortárs történelem, amikor nem tudtunk szellőztetni a tüntetők ellen bevetett könnygáz miatt, amikor megbénult a város a „forró ősz” általános sztrájkjai nyomán. Talán éppen ezért lett később egyetemista koromban az ókor az egyik kedvenc stúdiumom, és amikor a felejthetetlen Hahn István professzor a római szenátust, és Julius Caesar meggyilkolását mesélte, csak fel kellett idéznem lelki szemeim elé a Piazza Argentina romjait, ahol évtizedek óta a kóbor macskák tanyáznak. És talán éppen ezért kutattam később húsz éven át a „68-as” éveket, mert eseményeinek egy részét és szellemét „egyenesben” élhettem át. És csak évek múltán fogtam fel azt a kulturális kincset, amellyel Szüleim megajándékoztak. Szinte nem volt olyan hét vége, hogy ne kirándultunk volna valahová, nemcsak Rómát jártuk be keresztül-kasul – egy Város, ahol jó gyalogolni, főleg a kis utcákon keresztül – hanem beutaztuk Itáliát Milánótól Szicíliáig, Riminitől Capriig, sokszor olyan különös ékszerdobozokat fedeztünk fel, amelyek szinte a térképen sincsenek.

És Róma varázsának még mindig nincsen vége, hiszen más lett volna az életem, ha nem tapasztalom meg testközelben az olasz focit. Jó 20 évvel később sportújságíróként a Serie A felelőse lettem, ma is jobban ismerem a Calciót, mint a magyar bajnokságot, és óriási élmény volt jó néhány olyan játékossal találkozni Roberto Boninsegnától a nemrég elhunyt Cesare Maldinig, akiket azokban az években játszani láttam. Ott fedeztem fel a mediterrán konyha csodáit, azóta imádom a tenger gyümölcseit, a roston sült halakat, az olivaolajat és természetesen a pastákat és a pizzát minden mennyiségben. Amikor néhány éve egy olasz gasztro-turisztikai magazinnak dolgoztam, és egy-egy tájról, vagy annak ínyencségeiről kellett írnom, időnként csak egy város, vagy egy ételnév kellett, és máris le tudtam hívni agyam archívumából a képet és a hozzá tartozó zamatot.

És a Zene sem töltötte volna be annyira életemet, ha nincsen Róma. Nemcsak az olasz dalok ivódtak belém, és sosem felejtem el a Parasztbecsület, valamint a Pillangókisasszony megrázó római előadását, hanem azokban az években az olasz rádiót már meghódította az ezer színben kinyíló angolszász rock, amely később mindennapi kenyerem lett. Itt hallottam először nemcsak a Beatlest és a Rolling Stonest, hanem a Doors-ot, Jimi Hendrixet, a Led Zeppelint, Otis Reddinget, az én zenelelkem legfőbb mérföldköveit. És őrzöm a korabeli kislemezeket is, a Procol Harum A Whiter Shade of Pale-jétől Scott McKenzie San Franciscójáig. Akkor kezdődött el lemezgyűjtésem, amelynek néhány éve csupán otthonom terjedelme szabott gátat. Nem hittem volna, hogy egyszer majd könyvek egész sorát írom első nagy kedvenceimről.

És megmaradtak római barátaim. A legjobb cimbora Emanuele, focicsapatunk egykori kapusa, gasztro-enterológus. Vele 1985-ben vettem fel a kapcsolatot újra 15 év után és ott folytattuk, ahol másfél évtizeddel korábban abbahagytuk. Rajta keresztül jó néhány régi haver is előkerült, az elmúlt évekkel a Facebookon többekkel kerültem napi kapcsolatba. Emanuelével 31 éve kézzel írott levélben értekezünk, pedig van e-mailünk, de ez a mi hagyományunk. Az idén Budapestre látogat feleségével, a gyönyörű Gabriellával együtt. Éppen a foci EB idején lesznek itt és titkos vágyam, hogy együtt nézzük az olasz-magyar meccset, aztán győzzön az erősebbik. De az biztos, hogy ha lesz ilyen meccs, bárki is győz, egyik szemem sírni fog, és nemcsak azért, mert a „Fratelli d’Italia” legalább annyira meg tud hatni, mint az „Isten, áldd meg a magyart…”