Hatvan évnyi űrhódítás után az emberiségnek sikerült szemétdombbá változtatni a világűrt. Ma több mint 700 ezer, egy centiméternél nagyobb fém- és műanyag-darab kering felettünk. Többségük műholdak, rakétafokozatok, kapszulák darabjai,  amelyek balesetek vagy normális működés közben váltak le.

Ezek a hulladékok, amelyeknek sebessége eléri a 28.000 km/órát, veszélyt jelentenek az űrhajózásra, az asztronauták életére és a műholdakra.

Az Európai Űrügynökség (ESA) áprilisi darmstadti konferenciáján, amelyen 350 szakember vett részt a világ minden részéből, megállapították, hogy ez olyan globális probléma, amelyre sürgősen megoldást kell találni. A technikai és egyéb nehézségek miatt egyetlen nagyobb lépésről sem született döntés, egyelőre az a fontos, hogy a jelenlegi helyzet ne romoljon tovább. Az űrszennyezés elleni nemzetközi koordinációs bizottsága, az IADC már éve óta megfogalmazott ajánlásokat ebben a témában. „Egyetlen olyan programot sem lenne szabad elfogadni, amely nem biztosítja, hogy az adott űreszköz a lehető legalacsonyabb fokon veszélyezteti az űrkörnyezetet és az űrközlekedést” – fogalmazott a bizottság.

A korlátozás érdemes módon enyhébb a nagy méretű hulladékok, mint a kicsik esetében. Ami a rakétákat illeti, a Blue Origin vagy a SpaceX hulladék-visszaszerzése jó irányba halad. De a műholdak például nem élnék túl a visszatérést a Földre. Minden évben sokat küldenek fel belőlük, éppen ezért meg kellene semmisíteni őket, amikor már nincs rájuk szükség.

A műholdak nagy része rendelkezik üzemanyag-tartalékkal, amelyet akkor használnak fel, amikor működésük végetér. Ez az üzemanyag lehetővé teszi, hogy pályájukról eltérítsék és úgy semmisítsék meg őket, hogy elirányítják őket a földi atmoszférába. A levegő, amit belélegzünk, szintén olyan, mint egy égetőkemence. A levegő molekulái és a műhold surlódása következtében olyan hőmérséklet keletketik, amelyben gyakorlatilag elég. Jó és hatékony megoldás, annál is inkább, mivel az új szabályok arra késztetik a konstruktőröket: ügyeljenek arra, hogy a műhold szétesése során lehulló darabok minél kisebbek legyenek és ne maradjon esélyük arra, hogy a Földre jussanak.

Ezt a módszert alkalmaznák a Nemzetközi Űrállomást (ISS) ellátó kapszulák esetében is. Az Orbital ATK-t a tervek szerint júliusban engedik el az űrállomás több tonna hulladékával. Az egész várhatóan egy nagy tűzijátékban semmisül meg.

Abban az esetben, ha mégis fennáll a kockázat, hogy épen marad némely hulladék, az operátorok megpróbálják ezeket Földünk olyan zónájába irányítani, amelyet „az űrhajók temetőjének” neveznek. Ez a Csendes-óceán déli részében van, kb 4 ezer km-re Új-Zéland partjaitól. A szovjet Mir állomás nagy része például ide került. Néhány év múlva idejuthat a jelenlegi ISS is. Becslések szerint jelenleg mintegy 200 űralkalmatosság pihen ebben a „temetőben”.

Nem lehet azonban minden műholdat átirányítani az atmoszférába, különösen akkor, ha nagy magasságban helyezkednek el. Azokról a műholdakról van szó, amelyek a Földhöz viszonyítva mindig ugyanabban a pozícióban maradnak. Ezek biztosítják a tv- és telefonszolgáltatásokat. Minthogy 36 ezer km magasságban vannak, az atmoszférába irányításhoz nagyon sok üzemanyagra lenne szükség és ezáltal túl nehezek lennének. A megoldás ebben az esetben egy olyan pályára való irányításuk, amely távol van a többiek által használt útvonaltól, legalább 200 km-re. E „temető röppályához” minimális üzemanyag lenne szükséges. Ide kerül például a Meteosat 7, amely 20 évi szolgálat után fejezi be űrpályafutását.