Írolvasgondol

Ha ma kimondjuk, hogy „Gépnarancs” (más fordításokban Mechanikus Narancs), Anthony Burgess regénye és Stanley Kubrick nem kevésbé elborzasztóan zseniális filmje számunkra egyet jelent az erőszakkal, a totalitarizmussal, amely túlmegy minden egyéni emberi gonoszságon. Burgess hagyatékából nemrégiben került elő egy 1972-ben született írás, amelyben az író elmeséli, hogy milyen élmények és gondolatok késztették ma is „kellemetlen” művének megírására. Alapgondolata a következő: „A könyv nem az erőszak himnusza, hanem az emberi szabadságé. Jobb szabad választás révén gonosznak, mint agymosás által jónak lenni”.

Ismerjük hát meg közösségi újságírói oldalunk névadójának néhány gondolatát, aki ugyan figyelmeztet: egy íróembert soha nem szabad komolyan venni, mint gondolkodót, de azért mi mégis megpróbáljuk.

A címet Burgess még a II. világháború előtt egy londoni pubban hallott mondatból vette: „fura, mint egy gépnarancs” (as queer as a clockwork orange). Ez a régi cockney szleng főleg azért tetszett az írónak, mert ennél bizarrabb ötletet még nem hallott. „Nem csupán fantasztikus a kép, hanem baljós, szürreális, ugyanakkor obszcén módon valóságos” – írta. Amikor 1961-ben úgy döntött, hogy ír egy regényt a fiatalkorú bűnözőkről, ez volt számára az egyetlen lehetséges cím. Akkoriban a dél-angliai, tengerparti Hove-ban élt, közül Brightonhoz, amely a fiatal bandák, a modok és a rockerek állandó összecsapásairól híresült el. (A valóságban nem ők erőszakolták meg a megrázkódtatás hatására elvetélt, később alkoholistává lett feleségét, Lynnt, mint a könyvben, hanem állítólag részeg amerikai katonák…). Ugyanebben az időben olvasott arról, hogy kutatások folynak a bűnöző hajlamok kiirtását célzó terápiáról. Ez annyira felkavarta, hogy ennek az elképzelésnek lehetséges következményeit kezdte regényében boncolgatni.

Ehhez a mondanivalóhoz találta ki a nyelvész Burgess a „nadsat” nyelvet. Az 50-es években Leningrádban is járt, megismerkedett az orosz nyelvvel, és ebből merítette azt a sajátos szlenget, amelyet hősei, mindenekelőtt a főszereplő Alex (egyben a történet narrátora) használnak. Nyilván ennek nyomán minősítette annak idején a kelet-európai cenzúra „szovjetellenesnek” a művet…Alex de Large neve sem véletlen. Ez tulajdonképpen nem más, mint a „Nagy Sándor” paródiája, aki hihetetlenül gyorsan meghódította a világot és ugyanilyen gyors volt a bukása is. Az „A lex” egyben szójáték is: ő maga a törvény, ő maga a „lexikon”. Alex és „drugjai” terrorizálják a városokat, számukra az erőszak, a harc áll mindenek felett, de a vezér egyben szexmániás és Beethoven feltétlen rajongója: a zeneszerzőben, különösen a IX. szimfóniába is a „küzdelmet” imádja. Amikor utolsó akciójuk (és a társak árulása) nyomán börtönbe kerül, naív módon aláveti magát a „Ludovico”-módszernek, hogy a gyors szabadulás érdekében „megjavuljon”. Nem azért, mert valóban „jó” akar lenni, hanem azért, mert meggyőződése: tökéletesen képes ellenállni a rákényszerített viselkedési mintáknak. De téved: a belügyminiszter által jóváhagyott módszer, amelynek célja, hogy „két hét alatt megtisztítsa az országot a bűnözéstől” nemcsak az erőszakos hajlamoktól szabadítja meg úgy, hogy már a gondolattól is undort érez (így kezelték régen az alkoholistákat is…), hanem a nemi vonzalomtól és Beethoventől is. Alexnek nem marad más választása, mint a társadalmilag előírt „jóság” útján haladni tovább, amíg bele nem őrül, hogy mindenki bosszút áll rajta (miután csak őt kezelték, mást nem) és öngyilkosságot kísérel meg. Szerencsére még létezik „liberális sajtó”, amely tiltakozik az eljárás ellen, ezért a belügyminiszter, választási okokból, ellenterápiában részesítteti Alexet, aki ismét szabad lesz.

A film, és a könyv számos külföldi, köztük amerikai kiadása azt sugallja, hogy Alex számára minden kezdődik elölről. (E megközelítés áldozata lett az Alexet alakító Malcolm McDowell: a rendkívüli tehetségű angol színészt ettől kezdve elárasztották a „gonosz” szerepek Caligulától különböző aljas gyilkosokig és titkos ügynökökig).  Ezekből ugyanis hiányzik az utolsó fejezet, amelyben Burgess leírja Alex felnőtté válását, aki előtt most már van választási lehetőség, még akár rendes ember is lehet belőle -  ha ő is úgy akarja.

A Gépnarancsot gyakran emlegetik együtt a 20. század más „antitotalitárius” könyvével, Alous Huxley Szép, új világával és Orwell 1984-ével. Burgess szerint azonban ezeket a könyveket túlságosan is elkönyvelték fikciónak, és az emberek többsége úgy vélekedett róluk, hogy ilyen veszélyek nem fenyegetik az embereket. Kubrick filmjének megjelenésével egy időben publikáltak azonban egy könyvet, B.F.Skinner amerikai pszichológus, magatartáskutató Túl a szabadságon és méltóságon (Beyond Freedom and Dignity) című művét. Skinner arról értekezik, hogy mivel a világ nagyon rossz állapotban van – háborúk, környezetszennyezés, civil erőszak, demográfiai robbanás – új embertípus kialakítására van szükség, amelyben nem működhetnek szabadon ösztöneink, hanem a kívülről jövő pozitív ösztönzések sorozatával valamennyiünkből jó állampolgárokat kell faragni, akik engedelmeskednek a kollektív jóságon munkálkodó államnak.

Burgess ennek kapcsán visszaemlékszik arra, hogy amikor 22 évesen bevonult a brit hadseregbe, kezdetben nehezen viselte a fegyelmet, hogy még WC-re is trombitaszóra mehet. „Hamarosan azonban alkalmazkodtam ahhoz, része legyek egy óraműnek (clockwork!), kezdett tetszeni és megnyugtatni…négy év egyetem után kellemesen szabadságoltam magamban azt a szükségletet, hogy állandóan önállóan döntsek. Egy idő után már rokonszenveztem azokkal a civilekkel, akiket boldogtalanná tesz, hogy maguknak kell dönteniük: mit egyenek, hogyan öltözzenek, kire szavazzanak. Sokkal könnyebb, ha van feletted, aki parancsol…”

A dolgok persze nem ilyen szépek és egyszerűek, ezt maga Burgess is pontosan tudja: „Akárhonnan nézzük, tény, hogy századunkban az állam felelős rémálmaink többségéért. Egyetlen magányos egyén, egyetlen, szabad egyénekből álló társulás nem lett volna képes megvalósítani a nácik elnyomó módszereit, a szőnyegbombázásokkal végrehajtott tömegmészárlásokat, az atombombát. A hadügyminisztériumok gondolkodhatnak több millió halottban, míg az átlagember legfeljebb odáig juthat, hogy képzeletben megöli a főnököt. A modern államnak – legyen az totalitárius vagy demokratikus – túlságosan nagy a hatalma, és jogosan félünk tőle…Mindannyian egyetérthetünk abban Skinner professzorral, hogy egy felülről jól irányított társadalom kiváló egy új emberi fajnak, olyan embereknek, akik racionálisan meg van győződve annak szükségességéről, hogy őket irányítsák és jutalmazzák De mi nem vagyunk új emberi faj, és ragaszkodunk ahhoz, hogy azok legyünk, akik vagyunk, akik tudatában vagyunk hibáiknak, de ennek ellenére próbálunk valami jót tenni”  – írja.

Az író szerint egy társadalom életében a „helyes” és a „téves” meghatározása folyamatosan változik, ezért nem lehet őket, mint kikezdhetetlen normákat, komolyan venni. „Abszolút fogalmakra van szükségünk, mint a „jó” és a „rossz”. Érdekes módon a jóval kapcsolatos felfogásunk homályos, keveset törődünk vele, gyakrabban mondjuk, hogy nem teszünk rosszat, minthogy jóra ösztönöznénk magunkat”. Anthony Burgess meggyőződése, hogy mindenkiben lakozik egy kis rossz,  amelynél sokkal rosszabb, ha azt kívülről kiölik az emberből, még akkor is, ha ezt a társadalom „jó szándékkal” teszi….