Egy ideje többre tartom az ünnepeknél a munkás hétköznapokat. Főleg, ha ez utóbbiak nem kényszerű dologtalansággal telnek el.
Hiszem, hogy van még számomra egy széles mezsgye a Pokol tornáca és az Angyalzóna között.
Már gyerekkoromban sem szerettem, ha valamit meg akartak velem ígértetni. Éppen ezért az idén sem fogadok meg semmit. Legalább eggyel kevesebben lesznek azok, akik nem tartják be ígéreteiket. Hadd történjen minden úgy, ahogy történnie kell, és én cselekedjem úgy, ahogy én látom jónak.
Uruguay-ban állami monopólium lesz a fű. Képzeljünk el kis hazánkban „nemzeti marihuána boltokat”. Persze, ki tudja, hogy nem tudják-e összehozni valahogy a Regnum Marianummal. Már csak a Juanát kell valahová tenniük..
Amikor végleg elmegy valaki, a legelső, amire emlékszünk, az az utolsó gesztusa, amit felénk tett. Utána pedig az, amit elfelejtettünk elmondani neki, megtenni vele, vagy érte. Az igazi feledés – vagy elengedés – akkor következik be, amikor már nem tudjuk felidézni az utolsó gesztust.
Ha Baudelaire ma élne, akkor a Romlás virágait az elektromos berendezésekről írná.
Az elmúlt hónapokban gyakran álmodtam, hogy elveszítek valamit. Aztán amikor magamhoz tértem, az első ijedtség után rájöttem, hogy mindenem megvan, ami fontos. Talán belső énem így akart jelezni, hogy le kellene már tennem egy sor felesleges terhet.
Az utóbbi időben fázik a fejem a templomokban. Lehet, hogy a haj hiányzik róla, lehet, hogy más.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
