2015. jan 13.

Húrszakadás

írta: Göbölyös N. László
Húrszakadás

Író-olvasó találkozóra hívnak, ahol lelkes tizenévesek vesznek körül, és alig akarnak elengedni a beszélgetésről. Többekkel címeket és telefonszámokat cserélünk.

A találkozó egy közeli iskolában van, mégsem találok haza. Mintha az egész környéket átépítették volna. Az Árpád-hídra a Duna felől például csak úgy lehet feljutni, hogy előtte megkerülöm a Gellérthegyet, amelynek az oldalára egy ismeretlen királynő szobrát emelték. Közben valaki hív, hogy negyven évvel ezelőtti zenekaromnak és az akkori hangulatnak emlékszobát állítanak fel valahol, de a pontos helyszínt nem tudják. Kár, hogy az én eredeti basszusgitáromat ellopták egy rock-történeti kiállításról, de talán az új is megteszi, ami ugyan sem hangzásban, sem külsőben a poros nyomába se ér, de amin még 15 éve játszottam egy másik bandában és ma is őrzöm a gardróbban.

A Kéhli vendéglő mellett lázas építkezés folyik, kívülről nehéz eldönteni, hogy iskola vagy kultúrház lesz-e belőle. Bemegyek, a munkások éppen ebédszünetet tartanak. Bemutatkozom, és elmondom, hogy négy év tizede én alapítottam azt a bizonyos zenekart. Az állapotok még eléggé kaotikusak, de egy nagy táncterem már készen áll, olyannyira, hogy fent van a színpadon egy mikrofon állványostól, és egy orgona, ami magától játszik egy Vangelis-szerű dallamot. Nem tudok ellenállni neki, egy kicsit én is variálok rajta. Többen odajönnek, hallgatják, amit játszom, de szabadkozom, hogy én csak szeretnék tudni orgonálni, de ismerek ennél sokkal avatottabbak. Éppen arról kezdek hangosan elmélkedni, hogy milyen jó bulikat, színházi előadásokat, vetítéseket lehetne itt tartani, amikor egy srác a kezembe nyom egy műsorlapot. Megrökönyödve olvasom, hogy a régi bandám tartja alig egy hét múlva a nyitó bulit.

És nekem, az alapítónak nem is szóltak erről! Miért akarnak kihagyni belőle? Igaz, van még idő, a legelső koncertünk előtt három napunk volt, hogy összepróbáljuk az egész repertoárt, három napon át reggel 7-től este 10-ig játszottunk és a negyedik napon óriási bulit csaptunk. Előkotrok egy ezeréves noteszomat, amiben ott vannak a fiúk telefonszámai, de nem találom a saját telefonomat, a helyieket pedig állandóan félreütöm, mert mindig megzavar valaki. Amikor végre kicsengene, csak azt hallom, hogy a háttérben próbál egy zenekar, és minden hangszer tökéletesen megszólal. Az enyém is.

Képtelen vagyok túltenni magam ezen a megaláztatáson. Kábulatomból az író-olvasó találkozó egyik bájos résztvevője ébreszt fel, aki életmű-interjút akar velem csinálni szakdolgozatképpen. Még jobban megrettenek: csak ennyi rendeltetett nekem?

 

Szólj hozzá