Írolvasgondol

Bradley őrmester az asztalra könyökölve bámult a megrémült asszonyra.

-Esküszöm, igazat mondok. Meghalt. Megöltem.

-Kit ölt meg?

-A férjemet. Harry Dunnt.

A nő, aki néhány pillanattal korábban rohant be a rendőrségre, Dottie Dunn-nak nevezte magát. Csuromvizes volt, koponyájához tapadó hajáról folyt a víz, az eső és a hideg ellenére csak egy nadrág és egy blúz volt rajta. Az egyik szemöldökcsontja fel volt dagadva és az orrán vérző seb éktelenkedett.

-Hívom Drake felügyelőt és azonnal megyünk – ígérte neki az őrmester.

Bradley-nek csak egy éve volt már hátra a nyugdíjig. Láb- és  fejfájásban szenvedett és már alig várta, hogy szenvedélyének, a horgászatnak szentelhesse egész idejét. Kopasz volt, a feje búbja fénylett, azért is, mert ha gondolkodott, gépiesen végigsimított rajta.

Drake felügyelő viszont fiatal, igen vonzó férfi volt, szőke haja és kék szeme megtévesztően szelíd, valójában kérlelhetetlen rendőr.

Drake-et követve Bradley-nek sikerült elrejtenie megvetését. Tudta, hogy a felügyelő fogja vezetni a kocsit és bár ennek lelke mélyén örült, megbántottnak érezte magát.

Dottie a kocsiban is folytatta monológját.

-Nem akartam megölni, higgyék el, baleset volt! Borzasztóan feldühödött. Megijedtem…Teljesen megőrült!...

Sírni kezdett, furcsa kis csuklásokkal. Már harmadszor mondta el, hogy férje milyen rettenetes haragra gerjedt. Bradley-nek kezdett megfájdulni tőle a feje.

-Ott lakunk – mutatott Dottir egy kis szürke házra.

A két férfi felment mögötte a bejárathoz vezető lépcsőn.

-Itt van, az ajtó mellett… - mondta az asszony, amikor beléptek.

Aztán megdermedt, hirtelen visszafordult. Sápadt volt és tekintete megtelt rémülettel:

-Elment!

Felvett a földről egy lábost és egyik szobából a másikba rohangálva kiabálta:

-Harry! Harry!

A két rendőr óvatosan követte. Nem találták meg Harry Dunn-nak sem a holttestét, sem a nyomait.

-No, ne nyugtalankodjon! – csitította Bradley az asszonyt – Biztos elment egyet inni. Feküdjön le, holnapra minden rendbe jön.

Dottie kételkedve nézett az őrmesterre.

-Felhívom anyámat. Talán ide tud jönni.

-Jó ötlet. De nekünk most már vissza kell mennünk az őrsre.

xxx

Bradley őrmester kényelmesen elhelyezkedett székében és arra készült, hogy békében töltse le az est hátralévő óráit, amikor kivágódott az ajtó és Dottie nyílként süvített be a szobába. Ezúttal kabát is volt rajta.

-Megtaláltam!  - közölte diadalmasan – Fogalmam sincs, hogy került oda, de az ágy alatt feküdt. Akkor fedeztem fel, amikor a mamának akartam telefonálni. Leejtettem a kagylót és amikor lehajoltam érte, akkor láttam meg Harry-t az ágy alatt.

A rendőrautóban Dottie hallgatott. Behúzódott a sarokba és holdkóros kifejezés ült az arcán.

Bradley káromkodott, Drake hahotázni kezdett, amikor Dottie felhajtotta az ágytakarót, hogy megmutassa a semmit a padló és az ágy alja között.

Ez alkalommal a két rendőr alaposabban átkutatta a házat, míg Dottie folyamatosan üvöltött:

-Harry4 harry!

Könyörgő szemekkel nézett Bradley-re, amikor kikísérte a rendőröket.

-Itt volt. Esküszöm. A saját szememmel láttam.

-Talán tréfálkozik magával? – vetette fel az őrmester.

Ugyanis sárnyomokat fedezett fel az ágy alatt, ami ugyan nem lehetett egy gyilkossággal összefüggő nyom, mindazonáltal hihetőbbé tette Dottie meséjét.

Bradley ránézett az órájára. 11.30. 13.00-kor megy el. Nem kell már sokáig várnia. Az asztalán halmozódó iratok fölé hajolt és elkezdte megírni a jelentését az állítólagos gyilkosságról.

Nem kellett felnéznie ahhoz, hogy tudja, ki jött be. Az ajtónyitás módjából rájött, hogy csak Dottie Dunn lehet.

-Tudom, tudom – mondta az asszonynak – Megtalálta.

-Igen, a kanapén.

-És biztos abban, hogy még ott van?

-Abszolút biztos. És képzelje, vizes.

Bradley egyedül ment el Dottie-val. Frake mással volt elfoglalva, ezenkívül meg volt győződve arról, hogy az asszony kötözni való bolond.

Mindenesetre egyikük sem kételkedett abban, hogy Dunnt ezután sem találják meg.

A kanapé üres volt, de bizonyos jelek arra utaltak, hogy valaki valóban feküdt ott nemrégen. Nedves foltok látszottak itt-ott, és az egyik végében sötétebb szennyeződések, amelyek akár vérfoltok is lehettek.

-Maradjon! – könyörgött Dottie – Talán újra felbukkan, ha vár egy kicsit. Csinálok addig kávét.

Bradley gondolkodni próbált, de egész pályája során nem fordult elő még ilyesmi vele. Figyelte Dottie-t, akinek kezei, mint repkedő pillangók, serénykedtek a tűzhely felett.

A kávé illata elbódította és gondolatban már a folyóparton leste a zsákmányt…(folyatjuk).

Lorena Britton: A nyugtalan halott – kriminovella 2. rész

Göbölyösné Németh Mária hagyatékából

Valaki felszakította az ajtót és ez hirtelen visszatérítette a valósághoz. Mielőtt azonban bármelyikük is reagálni tudott volna, egy megrémült fiatalembert magával vonszolva Drake felügyelő lépett a szobába.

Dottie megkövülten nézte őket. A fiú körülbelül 16 éves lehetett, sovány volt és nagy orrától eltekintve határozottan az asszonyra hasonlított.

-Jaj, de örülök, hogy itt vagy! – ismételte többször a szemmel láthatóan zavart Dottie.

-Kevésbé fogsz örülni, ha megtudod, mit csináltam – felelte a fiú.

-Megöltem az apádat – mondta Dottie sírva – De a teste eltűnt.

-Az ágy alatt van – felelte a fiú – Odadugtam, hogy ne legyen szem előtt, amíg valami megoldást találok.

-A fiú fedezni próbálja az anyját – szólt közbe Bradley – Dottie ölte meg Harry Dunnt.

-Nincs hulla – válaszolta szárazon Drake – Azt sem tudjuk, ki ölt meg kit.

Újra nyílt az ajtó és berobogott egy nagyon sovány, idősebb hölgy. Erős parfümillatot árasztotta és láthatóan igen drága ruhája úgy lógott rajta, mint egy madárijesztőn. Horgas ujjain gyűrűk csillogtak. hegyes orra és rövid, szürke haha madárhoz tették hasonlatossá.

-Á, te itt vagy! – károgta Dottie felé – Te vagy mindenért a hibás. Nem kellett volna szegény anyádat egyedül hagynod a részeges uraddal. Nagyon közönségesen viselkedett velem, sértegetett. És csak úgy bűzlött a szesztől. A kocsiban a levegő olyan büdös volt, hogy meg kellett tőle fulladni.

Az idős hölgy zokogni kezdett.

-Nem akartam bántani. Csak egy kicsit löktem meg. Nem akartam megölni.

-Ugyan, mama, ne sírj! – szólalt meg Dottie vigasztaló hangon – Nem ölted meg, mivel ezt én tettem meg.

-Nem, én voltam! – kiabált közbe a fiú.

-Dehogy! – üvöltött a nagymama – Én löktem ki a kocsiból.

-Mind a ketten engem akartok védeni – mondta Dottie – De hiába,  mert én ütöttem agyon a lábossal.

-Én löktem ki!

Nagy lárma, zűrzavar lett, mindenki egyszerre kiabált. Bradley feje majd szétrepedt. Drake felemelte a kezét és csendet parancsolt.

-Csak egyenként – mondta és jegyzettömböt vett ki a zsebéből – Csak a tényeket mondják el és egymás után.

Rámutatott Dottie-ra:

-Maga kezdje.

-A férjem részeg volt. Én készítettem neki egy kis ennivalót, de ahelyett, hogy megette volna, megütött, itt, ni, az orromon. Én nagyon megijedtem és fejbe vágtam a lábossal. Elesett és nem mozdult többet.

A felügyelő a fiúhoz fordult.

-Te következel!

A nagymama kiment a konyhába és egy sörrel tért vissza.

-Amikor hazajöttem, papa a konyhában ült a földön. Kérte, hogy segítsek neki felállni és lefeküdni, de amikor a szobájába értünk, elkapta egy dühroham…

A fiú elhallgatott, gondolkodott, mielőtt folytatta.

-Megragadta a torkomat. Én akkor meglöktem és elesett. Beütötte a fejét a komódba.

Drake, aki szélsebesen jegyzetelt, kérte a fiút, hogy folytassa.

-Hallgatlak. Mondd csak tovább!

-Ez minden. Elrejtettem az ágy alá, hogy mama ne lássa meg és elmentem egy kicsit levegőzni. Gondolkodásra volt szükségem, mert nem tudtam, mit tegyek.

A nagymama nem várta meg, amíg felszólítják, kérés nélkül fogott bele a mondókájába.

-A vejem telefonált, hogy vigyem el az orvosához. Így jöttem érte kocsival. De mindjárt nagyon gyalázatosan viselkedett – a nagymama itt nagyot kortyolt a sörből – Olyan durván beszélt velem, hogy végül megkértem, szálljon ki a kocsiból. De erről hallani sem akart. Nem volt más választásom, kinyitottam az ajtót és kilöktem. Estében beleütötte a fejét a járdaszegélybe…

Az öreg hölgy nem tudta folytatni elbeszélését, annyira zokogott.

-Életemben legalább egyszer jól cselekedtem. Megszabadítottam Dottie-t egy rettenetes tehertől.

-Előbb azért meg kellett volna kérdezned, hogy meg akarok-e szabadulni tőle – szólt közbe Dottie.

-Micsoda hálátlanság! Hisz te is meg akartad ölni!

-És hogy került a kanapéra? – kérdezte Drake.

-Megkértem a barátomat, Albert Schultz-ot, hogy segítsen hazahozni – felelte a nagymama – Albert most nagyon dühös rám.

Ivott egy nagy kortyot, elégedetten sóhajtott, majd folytatta:

-Albert a barátom. Szeretjük egymást. Aztán kerestük Dottie-t, de Albert ide már nem akart visszajönni.

-Rendben – mondta Bradley – Ha Harry túlélte ezeket a borzalmakat, gondolom, szükségét érezte annak, hogy szíverősítőül igyon néhány pohár alkoholt. A legkézenfekvőbb, ha a kocsmákban keressük.

Hosszú vita után úgy döntöttek, hogy Bradley és a család a kocsmákat járja végig, Drake pedig a kórházakban érdeklődik Harry után.

A vendégek csodálkozva nézték a kis csoportot, amelyet a madárhölgy vezetett. Mindenhol ismerték és boldogan viszonozta az üdvözléseket. Bradley őrmester kullogott hátul, zavartan simogatta tar fejebúbját, míg az eltűnt holttest felől érdeklődött. Anya és fia egymás kezét fogták és ijedten várták a fejleményeket.

Az ötödik kocsmában találtak rá Harry-re. Két hatalmas púp éktelenkedett a homlokán. Egyedül ült egy sarokban és nedves törülközőt szorított a tarkójára. Feltűrt ingujja felfedte erős izmait.

A felesége, a fia és az anyósa boldogan rohantak oda hozzá és elhalmozták szeretetük számtalan jelével. Dottie sírva ölelgette, anyósa a karját simogatva mondogatta:

-Jól van, jól van, csakhogy megvagy! – szabad kezével gyorsan rendelt ő is egy italt.

Harry, fejét vállai közé húzva, alattomosan pislogott.

Bradley őrmester néhány pillanatig szó nélkül figyelte a jelenetet, majd odament Harry-hez.

-Uram – mondta, megérintve a vállát – Letartóztatom.

-Miért?

-Börtönbe zárom, hogy megvédjem.

A feleség, a fiú és az anyós tiltakozott, de Harry nagyot csapott az öklével az asztalra.

-Hagyjatok békén! – üvöltötte.

Bradley rájött, hogy hibát követett el.

Harry felugrott és kirohant a kocsmából. Bradley követte.

Alighogy Harry kiért az utcára, az őrmester erős fékcsikorgást, majd tompa zajt és a járókelők elszörnyedt kiáltásait hallotta. Becsukta a szemét.

Amikor újra kinyitotta, látta, hogy Harry tíz méternyire fekszik tőle.

Ez alkalommal semmi kétség nem fért hozzá, valóban meghalt.

-Így volt megírva a sors könyvében – igyekezett meggyőzni magát, míg a kocsija felé tartott.

Felhívta a rendőrséget és Drake felügyelőt kérte.

-Megtaláltam Harry-t – közölte vele.

-Élve vagy halva?

-Halva. És én öltem meg.