Áll egy szeles futball-pályán néhány letört, szakadt futballista. Az egyikük, az örök tartalék egymás után mindegyikhez odalép, beletép társai mezébe, végül saját trikójába, majd közli: volt egy csapat…
Ugye ismerős e képsor Sándor Pál Régi idők focijából? Bár mostanában nem láttam, már több tucatszor végignéztem, itt van bent az agyamban. Amiről most eszembe jut: éppen ma 25 éve kezdődött egy azóta is megismételhetetlen csapat története.
Mert kellett egy csapat, amely a szépnek, újnak hitt magyar valóságban valami szépet és újat hoz létre a sajtóban. És 1990. július 2-án létrejött ez a csapat, tettre kész, felhúzott íjra hasonló, kreativitással teli emberekből, ahol a szakma öreg rókái, egy erős középnemzedék, és számos fiatal tehetség talált egymásra.
Ez a csapat volt a Kurír.
A Szűcs Gábor főszerkesztő vezette újság, amely első három és fél évében naponta kétszer jelent meg (reggel és este), ugyan bulvárlapnak titulálta magát, de ez legfeljebb a korábbinál lazább stílust, látványosabb tördelést jelentett. Nemcsak azért, mert ennyi igazi írástudó sem előtte, sem azóta nem dolgozott egy napilap szerkesztőségében – csak azért nem kezdek el neveket sorolni, mert senkit nem szeretnék kihagyni - hanem azért is, mert a Kurír kőkemény tudott lenni a politikában (vagy pedig szatirikus melléklete, az Elefánt révén gyilkosan ironikus) számtalan izgalmas tényfeltáró riport jelent meg benne, remek publicisták egész sora írta gyakran irodalmi igényű jegyzeteit, glosszáit, a színes hírek mellett jutott bőven hely a magas kultúrának, és az interjúk szereplői sem éppen percemberkék voltak. Útinaplók, kocsmai történetek, népszerű-tudományos cikkek, életmódról, egészségről szóló írások, gasztronómia egyaránt elfért benne. És akkor még nem szóltunk a mindig napra kész sportrovatról, amely hétfőnként egyebek mellett körképet adott Európa legizgalmasabb futball-bajnokságairól.
Bár a csapat összetétele állandóan változott több mint 9 év alatt (én magam nem voltam a szó szoros értelmében „alapító atya”, de kezdettől fogva írtam a Lapnak, és fél évvel később csatlakoztam), voltak fényesebb és kevésbé fényes korszakok, a szellem maradt. Egészen 1998. szeptember 30-ig, amikor egy „fentről jött döntéssel” egyik napról a másikra megszüntették a Kurírt. A „fentiek” ugyanazok voltak, mint akik napjainkban is uralkodnak az országon, mert már akkor sem bírták a kritikát, különösen, hogy a lap egyik „oszlopukat” próbálta kikezdeni. Akkor kezdődött a szabad magyar sajtó tudatos szétverése, lezüllesztése. Hozzájuk képest Turner Pipi, Tokics és Brüll valóságos Grál-lovagok. A szakma pedig megmaradt a „részvétnyilvánításoknál”, mint azóta is oly sokszor, ha az újságírás becsületéről volt szó.
Az egykori Kurírosok közül sajnos jó néhányan örökre elmentek, sokan kerültek ki a pályáról, akik másutt folytatták, túlnyomó többségükben tisztességesek maradtak, ma is vállalják az egykori csapatot és teszik a dolgukat, amíg csak lehet.
Mint főiskolai médiatanár, gyakran idézek történeteket a Kurírból, nem csupán „nosztalgiából”, hanem azért is, mert napjaink sajtótörténeti munkái ugyancsak mostohán bánnak velünk. Mintha tudatosan akarnák agyonhallgatni a Lap szerepét, máskor meg egy sorba helyeznek minket szégyenteljes pletykalapokkal. Mintha még mindig félnének a feltámadásától.
Csak féljenek! Az alapítás 25. évfordulóján emlékeztessünk arra, hogy volt egy csapat…
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
