Amikor a múlt héten megnéztük a Saul fiát, két nézői reakcióra lettem figyelmes. Az elsőre még a film kezdete előtt, a másodikra utána.

Beült az előttünk lévő sorba két fiatal lány, hangos vihogással, telefonvillogtatással, popcorn-zacskó csörgéssel és ropogtatással. Bár még csak az előzetesek mentek, rendkívül módon zavaró volt a jelenlétük, és már azon gondolkodtunk, hogy átülünk máshová – volt hely bőven a moziban – mert a filmre akartunk koncentrálni. Aztán elkezdődött a film, és már az első képekre mintha elvágtak volna minden zajt. A lányoknak a hangját sem lehetett hallani többé.

Már kifelé jöttünk a moziból, még nem találtuk a szavakat – nem is kerestük őket – és az épület előtt láttunk egy négy fős konszolidált társaságot, amelynek legmagasabb férfitagja ezt a mondatot fogalmazta meg: „A zsidók ezzel a holokauszt-témával állandóan a múltba néznek”.

Ez a mondat néhány nappal később kapott bennem új értelmet, amikor értesültem róla, hogy egykori királyi városunkban a Waffen SS-t és a nyilas nemzetvezetőt éltették. Egyházi áldással és rendőrségi jóváhagyással. Abban a városban, ahol ma is nagy tiszteletnek örvend a múlt századi magyar antiszemitizmus egyik atyja, Prohászka Ottokár, és ahol szobrot akartak emelni eme sötét eszme másik lelkes hirdetőjének, Hóman Bálintnak. Ők is a múltba néztek, csak másképpen. Hogy az a világ jöjjön vissza, amiről az emberiség tisztességes fele ma is borzadva beszél. És „háborítatlanul” ünnepelhettek egy európainak mondott kellős közepén. Persze az interneten, a Facebookon utólag nagy a felháborodás. De nem volt senki, aki ezt a neonáci „nosztalgiázást” megzavarta volna.

Amikor ilyen híreket hallok, rögtön eszembe jutnak az első világháborús költő, Gyóni Géza sorai:

„Küldjétek el őket csak egy éjszakára,

Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.

   Csak egy éjszakára:

Hogy bújnának össze megrémülve, fázva;

Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!”

Jó lenne, ha egyszer eljönne az idő, amikor már nem kell a múltba nézniük azoknak, akiknek puszta léte elég ahhoz, hogy halálos ítéletet mondjanak ki felettük. De ettől a kortól ez idő tájt egyre messzebb kerülünk…