Írolvasgondol

Már nem emlékszem, hogy miként akadtunk össze Hegedűs Ákos morphoval a Kurírnál 29 évvel ezelőtt, csak az rémlik, hogy egy John Lurie-interjúra mentünk és talán csak mi ketten tudtuk, hogy Jim Jarmusch egyik kedvenc színészéről és egy különleges avantgárd zenészről van szó. Végül is nincsen jelentősége, de én már régóta nem hiszek a véletlenekben. Az első pillanattól kezdve, félszavakból értettük egymást, talán azért is, mert mindketten imádjuk a jó zenét, és ahogy ő utálja a beállított, agyonpózolt fotókat, én riporterként az előre leadott kérdéseket és a nyomdakész válaszokat. Mindkettőnket az a megismételhetetlen pillanat érdekelte, ami ott, akkor, a velünk való kontaktusban született és máskor, másutt egészen más lett volna. Így került lencsevégre a lószerűen röhögő Spencer Davis, a félkómában szivarozó Kirk Hammett, de idesorolnám Dixit, a Szigeten kisbaltával sátrat verő srácot is.

Ákos hamarosan a koncertek elmaradhatatlan, mondhatnánk levakarhatatlan, a rendezőkkel és biztonságiakkal szemben nem egyszer testi épségét kockáztató szereplője lett, mert egy igazi zenész mikor szabaduljon meg minden gátlásától, viselkedési kényszerétől, és adja legőszintébb önmagát, mint a színpadon? És ilyenkor a legnagyobb kihívás eltalálni azt az arcot, a mozdulatot, amelyben benne van az illető egész lénye, viszonya a világhoz és önmagához. És fotográfusunk ezt is nagyon tudja az öregedni képtelen Mick Jaggertől az elegánsan rejtelmes David Bowie-ig, az ihletett pillanatában tetten ért, szinte dicsfényben úszó Robert Planttől a démonjai elől túlmozgásba menekülő Michael Stipe-ig. De ki hitte volna, hogy egy már-már lírai szépségű portré sikerül az egész életét a blues-nak áldozó John Mayallról, és hogy az erőt és egészséges nőiséget árasztó Dolores O’Riordan idejekorán itt hagy minket? Egyik kedvencem az itt látható fotók közül mégis Roger Waters – összes személyiség-zavara egyetlen képbe sűrítve. De ahogy Szabó Lőrinc írja a Tücsökzenében: „Így a leltár is töredék”, hiszen ezt a magyar fiatalembert olyan világsztár bandák találták meg és hívták turnéfotósnak, mint a Simply Red, az R.E.M, John Mayall vagy a Jethro Tull – emlékszem, egyszer Martin Lancelot Barréval beszélgettem, és a Tull gitárosát nagyon érdekelte fotográfusunk digitális kamerája, mert még sosem látott olyant – és alighanem bajban lenne, ha össze kellene számolnia mindazokat, akiket csak a zene világából megörökített. A számtalan sztoriról nem is beszélve. Még szerencse, hogy ezekből sokat felidéz a Morphoblog oldalán a Kép-regény című sorozatában, és nagyrészt ezekről szól az Arcmemóriák című közös könyvünk is.

Ahogyan készült erre a kiállításra, morpho többször is hangsúlyozta, hogy ez a tárlat egyfajta „nosztalgia”, hiszen egyrészt ma már a szociofotózás, és mindenekelőtt a klímaváltozással kapcsolatos témák izgatják – néhány éve Dél-Afrikában járt, hogy jelen lehessen azon a napon, amikor Fokvárosban elfogy a víz – másrészt pedig a 21.század III. évtizedére teljesen megváltozott a populáris zene, és az a hangulat, ami az ezredforduló körüli évek koncertjeit körülvette, már a múltté. Én úgy gondolom, hogy az igazán jó zene, akárhány éves, olyan nyomot hagy, amelyet nemcsak a kortársak visznek tovább magukban, hanem a következő nemzedékekben is megszólal. Mint ahogy a barátságunk sem a nosztalgia kategóriába tartozik. Igaz, hogy az elmúlt 20 évben kevésszer volt alkalmunk együtt dolgozni, de azok mindig emlékezetesek voltak, igaz, hogy jelenleg 1400 kilométerre élünk egymástól, de ha éppen itthon van, azonnal megbeszélünk egy összeröffenést jó útra tért egykori törzshelyünkön, és ott folytatjuk, ahol egy hónappal, vagy fél évvel korábban abbahagytuk.

És ha már mindenképpen a múltról beszélünk: az egykori kócos, csupaideg, nyakigláb srác, akivel egymásba botlottunk a Kurír Köztársaság téri szerkesztőségében, hamarosan elüti az 50-et, de ugyanannyi haja van, ugyanúgy szinte állandóan fekete cuccokban jár, és ugyanúgy vibrál, mint a kezdetekkor. Fantasztikus zeneévben, 1972-ben született: akkor jelent meg egyebek között a Jethro Tull Thick As A Brick-je, az Emerson, Lake & Palmer Trilogy-ja, a Yes Close To The Edge-e és a Deep Purple Machine Headje. Nekem a kamaszkoromat jelentették. Te pedig mind a négy bandát fotóztad, és ezek a zenék mind itt vannak velünk, kortalanul, portalanul, ugyanúgy, mint Te. Ezt üzenem Neked, külön bejáratú 66-os utamon haladva. Ugye mondtam, hogy véletlenek pedig nincsenek?   

A Spotlight június 1-ig látható a Ráday utcai Kispont galériában.

(Elhangzott a kiállítás megnyitóján).