Utazás a hit, a nagy világvallások, kis- és nagy mítoszok körül Morgan Freeman vezetésével. Ezt kínálta a National Geographic, és ezt a kettős ajándékot nem lehetett visszautasítani. Napjaink egyik legnagyszerűbb színésze, aki nem csupán kifejezetten szép, nemes arc vonású, méltóságteljes ember, hanem minden alakításában hiteles, legyen Robin Hood barátja, Miss Daisy sofőrje, a Remény rabjai fegyence, vagy a Bakancslista bölcs, életigenlő halálos betege. Életem Párjával, akik mindketten hívők vagyunk a magunk módján, hat héten át izgalommal vártuk az ő kalauzolását az Isten nyomában című sorozatban amelynek eredeti címe: The Story of God, azaz Isten története talán kifejezőbb lett volna.

Miközben végigjártuk a spiritualizmus számos csodálatos helyét – köztük olyanokat, ahonnan mi magunk is felejthetetlen élményeket hoztunk, mint Egyiptom vagy Róma és olyanokat, ahová még el kellene mennünk, mint Jeruzsálem vagy India – ha nem is kaptunk választ sok kérdésünkre, de legalább elgondolkodtunk a hit mibenlétén, születésén, útjain és tévútjain, de mindenekelőtt az emberen, aki egyszerre teremtette a maga képére Istent, miközben maga is egy isteni csoda. És jól tudjuk, hogy „a kérdések sokszor fontosabbak, mint a válaszok”.

A sorozat egyetlen negatívuma, hogy a rendezők nem tudtak ellenállni az akciófilmekből elindult, manapság betegesen elharapózott hangos, hirtelen elzúgatott képi vágástól, amely nemcsak megtörte a filmek meditatív hangulatát, hanem teljesen felesleges hatásvadászat volt egy ilyen önmagában is izgalmas „népszerű-tudományos”  filmben. Morgan Freeman utazik, kutat, keres, kérdez, sokszor szinte gyermekien ártatlan kíváncsisággal, rácsodálkozik egyes, akár látványbeli, akár szellemi felfedezésekre és érződik, hogy ez nem szerep, őszintének hat minden pillanata a 13. századi kairói kórháztól Buddha fügefájáig, a Siratófaltól a római Mithrász-szentélyig, Miközben körbejárja a teremtés- és apokalipszis-történetek eredetét és hatását mindennapi életünkre, a haláltól való félelmünket és a halál utáni élet, menny és pokol titkait is boncolgatja. Néha kiszól hozzánk, de sosem szájbarágóan, meghagyja nekünk az elmélkedést, belső tisztán látásunk kialakulását.

Talán éppen a két utolsó rész indította el bennünk a legtöbb gondolatot. Az ötödik epizód témája a jó és a rossz harca, az embernek a rosszra való hajlama volt. Lehet-e az ember önmagától jó, vagy szüksége van-e hozzá hitre, esetleg Istentől való félelemre? Megváltozhat-e egy velejéig gonosz ember, ha olyan élmény éri, amely felfedi számára az élet szépségét? Vajon az eredendő bűn, vagy a testvérgyilkosság bibliai története nem csupán egy utólagos magyarázat, mintegy „mentség” az emberben benne élő rosszra?   És hová tegyük azt a rengeteg bűnt, amelyet az ember évezredek óta elkövetett és elkövet ma is a „hit nevében”? De maradjunk csak az egyéneknél: el kell fogadnunk azt, hogy mindegyikünkben benne alszik a Jó és a Rossz, és az már rajtunk (és csak másodsorban körülményeinken) múlik, hogy mikor melyiket, mennyire ébresztjük fel. És ha elég lelkierőnk van, akkor ez olyankor is érvényes, amikor valamilyen tömegpszichózis próbál minket a hatalmába keríteni.

A hatodik epizód a csoda hatalmáról szólt, amelyben Freeman vezetésével szinte észrevétlenül jutottunk el a misztikus csodáktól a mindennapi csodákig. Egy buddhista szerzetes mondja ki az egyik varázsmondatot: „A legnagyobb csoda, hogy képes vagy megváltoztatni lelkedet”. De elég-e ennyi? Egy felhőkarcolóban dolgozó ablakmosó túlélt egy 47 emeletes zuhanást, egy orvos, akinek hetei lehettek hátra egy elhatalmasodott nyirokmirigy-rák miatt, hirtelen javulásnak indult és meggyógyult. Szerencse? Isteni gondviselés? Vagy egyszerűen ezeknek az embereknek „volt még dolguk a Földön?”. Az orvos, aki azóta prédikátor lett, azt mondja, hogy amikor az orvosok már csak kötelességtudatból kezelték, közösségének imái gyógyították meg. Mindannyian tudunk olyan példákat életünkből, hogy egy embert körülvevő szeretet hihetetlen erőt tud adni egy betegnek, akár olyant, amelytől úgy érzi, hogy érdemes tovább élnie. Hogy ezt imádságnak nevezzük, vagy „pozitív energiának”, vagy „a gondolat teremtő erejének”, lényegében mindegy.

Az Isten nyomában azt sugallja, hogy hit nélkül nem tudunk élni, mi emberek, de egyben azt is, hogy ez a hit nem zárja ki, sőt, megköveteli, hogy ne csak önmagunk hitét tartsuk ébren, hanem arra is figyeljünk, hogy Isten, ha van, mennyire figyel és mikor ruházza ránk elháríthatatlanul a döntés jogát.