Megyek az utcán egy földszinti ablak alatt és meghallom a Borsőrmester utolsó előtti dalát, még mielőtt az beletorkollik a The Day In The Life-ba. Megállok, ekkor egy éles, karcos tűcsúszást hallok, és már csak az utolsó, lezáró, 45 másodperces akkord hallatszik.
Kíváncsian várom, hogy eredeti bakelit-lemez szól-e, mert ha igen, akkor a lefutó sávban egy furcsa, rövid kiáltást lehet hallani. Kiáltás nincsen, ellenben megszólal egy tipikus Lennon-os dallam, meg tipikusabb Harrison-os gitárszólóval, amit még soha nem hallott senki.
Felhúzódzkodom az ablakba, meglátom az ütött-kopott mono lemezjátszót, amelynek piros a hangszóró-fedele, olyan, mint életem első lemezjátszójáé. Látom, hogy a lejátszó kar már bőven bent jár a lemezcímkében, de azon ugyanúgy folytatódnak a spirális barázdák, mint a lefutó sávban, amíg a címke el nem tűnik teljesen, és a dallam a korong leállása után is folytatódik.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
