Egy életveszélyes élet fantázia és valóság határán

Kereste magát a hóhér! – dörren rám érdeklődésemre Schwachta Szókratész, avagy Knapp (ahogy tetszik). A kaszinóban Piszkos Fred meglincselésére készülnek, pedig szakadt inge alatt érző szív dobog. Gorcsev Ivánnak elég a makaón elnyert Nobel-díj, a tábori csendőrök az ügyes Hopkins helyett XIII. Pác Tivaldot viszik el, akinek ez a féléve is jól kezdődik. Egy sötét sarokban Rejtő Jenő gyújt rá.

„Belépés díjtalan, kilépés bizonytalan”. „Az úri közönség verekszik”. „Dohányzik? Inkább innék valamit”. „Uram! A késemért jöttem”. „Ne tégy hamis esküt, csak ha muszáj”. Szállóigéink. „Rejtő” rejtőzik a matekkönyvben tanulószobán, de nyerítésünk elárul minket. A laktanya könyvtárában hiába keressük. Tiltott szerző, közös indexen a Svejkkel, a 22-es csapdájával, a Meztelenek és holtakkal.  A nevetés öl vagy túlélni tanít.

Életfogytig túlélés

Rejtő halálra röhögné magát napjaink kimódolt „túlélő show”-in. Az ő élete folyamatosan a túlélésről szól, és ez köszön vissza könyveiben is. Bármilyen abszurdak és nevetségesek hősei kalandjai, a maga módján mind a túlélésért küzd: az egy személyben fűtő és hajópincér Fülig Jimmy, a Három testőr Afrikában légiósai, a Csontbrigád frakkos halálra ítéltje…  Mint hősei, mindenbe belekóstol, a bokszba, a színházba, az idegenlégióba, a halászatba, hajók potyautasa, zugárusok és vagányok cellatársa, megrögzött tiltott határátlépő… mindenhonnan megszökik vagy elmenekül, miközben élményeket, sztorikat, figurákat gyűjt, hogy kóborlásai után hazatérve előbb „elvesszen”, majd „megkerüljön”, mint az bizonyos, előbb Balmoral, majd Radzeer nevű cirkáló, hogy amíg lehet, ontsa magából a regényeket, bohózatokat, operett-librettókat. Mestere a lehetetlen szituációknak, amelyekből minden áron ki kell mászni, miközben írásainak olyan fergeteges, gyakran morbid felütései vannak, amelyek nyomán már semmit nem szabad komolyan venni, sem az életet, sem a halált. Már e belépők biztosítják számára a halhatatlanságot, bizonyos diák- és értelmiségi társaságokban ma is sikk idézni Rejtőt, de jaj annak, aki nem pontosan citálja a klasszikust.

„A lelet szerint ez itt egy negyvenöt év körüli, anaemiás egyén, causa mortalis: előrehaladott atrophia…

A kórboncnok felemelte kését, lehúzta a leplet, ám ekkor legnagyobb csodálkozására a halott felül és mutatóujját figyelmeztetően kinyújtva így szólt:

-         Pardon, a boncolás előtti illem előírja, hogy bemutatkozzam”

(Az ellopott futár)

Ezek után ki akad fenn azon, hogy az orosz hússaláta, mint négy nemzet képviselőinek egyike foglal helyet egy asztalnál vagy hogy Sába királynője a tükör előtt ül és borotválkozik…

Ha Rejtő Jenő nem magyarul ír, hanem valamilyen világnyelven, bekerül André Breton (1896-1966) 1937-ben kiadott Fekete humor-antológiájába, mint például Franz Kafka (1883-1924).  De ha Rejtő nem magyarnak születik, akkor más sorsot szán neki az élet, a történelem.  És ugyanúgy nem élt volna meg másutt, mint két jó barátja, Kabos Gyula (1887-1941), vagy Karinthy Frigyes (1887-1938), aki szerencséjére még idejében meghal. Mindhármukon évtizedek óta nevetünk, aztán, ha belegondolunk, nem is olyan „viccesek”, gyógyírnak szánták a humort a kortól és szörnyetegeitől való rettegésük, leküzdhetetlen kisebbségi érzéseik ellen. És ha manapság a televíziók vidámság-szűkében vannak, 70-80 éves filmeket vagy kabaréjeleneteket porolnak le, melyek között mindig ott vannak a Rejtő-klasszikusok, amelyeket részben Nádasi Lászlóval (1907-1978) közösen alkot, vagy ez utóbbi rendezésében mutatják be őket a budapesti Komédia Orfeumban és a Terézkörúti Színpadon. Az Apósom, a vezér, A hallgatás, A Herkules bonbon, A tehén, az Apasági kereset, főszereplői kétbalkezes, végül mégis talpra eső slemilek, vagy mások ostobaságát kihasználó agyafúrt figurák. Rejtő természetesen szívesen él a komédiák örök fogásával, a félreértések sorozatával, amelyben senki és semmi nem az, akinek, vagy aminek látszik.

Ki vagyok én?

Közép-Európában az identitászavar régi kórtünet, nem véletlen, hogy éppen ez a régió az abszurd bölcsője. A Reich-nek született Rejtőben is sokféle egyéniség lakozik, íróként is. Névváltoztatásai szinte műfajhoz köthetők: Rejtőként jegyzi színpadi műveit, Lavery-ként kezdi írni regényeit a 30-as évek elején, majd a kalandregényekre specializálódott Nova Kiadó tanácsára 1936-tól felveszi a P. Howard nevet, mert az angol nevű szerzőkre jobban „harap” a közönség. (Ezt a stratégiát ma is alkalmazzák egyes hazai best-seller írók…). Ugyanakkor megtartja a Gibson Lavery-álcát is a vadnyugati történetekre. A különböző személyiségű, rejtélyes előéletű, vagy egyéniségüktől eltérő szerepbe kényszerülő figurák rendszeresen feltűnnek írásaiban. Itt van például Buzgó Mócsing, vagyis az igazi Trébitsch, Wilbour Theodor, azaz Piszkos Fred, a Kapitány, aki feltehetően a Boldogság-szigetek uralkodójának, St. Antonio főhercegnek atyja, Senki Alfonz, akit „a világ valamennyi államából örök időkre kiutasítottak és csak a legnagyobb titokban tartózkodhat a Földön, vagy Vanek úr, aki az első az idegenlégióban, akit bevonulása napján megbüntetnek, majd félreértésből Becsületrenddel tüntetnek ki. A legszebb, hogy a Rejtők-figurák többségének létezik élő modellje, akikbe az író itt-ott a világban belebotlott.

Pillanatképek Rejtő Jenő életéből

Budapest, Király Színház. Egy háborús darabban sebesülthordozót alakít és leejti a főszereplő Törzs Jenőt. Ezzel vége a színészi karrierjének.

Nehézsúlyú bokszbajnok lehetne, de eltörik egy edzésen az orrnyergét, és eltanácsolják a sporttól. Az ordasodó időkben állítólag a nyílt utcán összever néhány antiszemita gazembert.

Berlinben próbálkozik Max Reinhardt-nál, Piscatornál, rendezőnek készül, nyakkendőkkel és harisnyákkal házal, de ló csutakolásból él. Hamburgban parkett-táncos, mígnem egy éjjel megkéselik. E karriernek is fuccs.

Azt állítja, hogy Budapesten csak ő és Karinthy értik Max Planck kvantumelméletét, orvosi tanulmányokkal büszkélkedik, valamint egy előadással, amelyet Szophoklészről tartott egy bécsi munkásegyletben. Ötszáz szót képes megjegyezni egymás után minden logikai kapcsolat nélkül.

Fáradhatatlanul ír, de soha nincsen pénze, mert elkártyázza. Új cipőt csináltat magának, végül csak az a tudat marad neki, hogy van új cipője.  Folyóirata, a Nagykörút, egyetlen számot ér meg.

Rejtő alkot: először néhány oldalt a mű közepéből, majd újabbakat innen-onnan, végül összerakja a jeleneteket, esetleg átírja az egészet.  Lehet, hogy a híres nyitányok születnek meg utoljára.

Rejtőt Lipótmezőn kezelik, de napközben kiengedik, mert nem ön- és közveszélyes. Egy este későn érkezik, zárva a kapu. Rugdosni kezdi. – Mit keres? – kérdezi a portás. – A hálószobámat – válaszolja. – Megőrült? – Igen, azért van itt hálószobám!

A kor érti a viccet, de nem szereti

Rejtő Jenő utolsó éveinek kora „érti a viccet, de nem szereti”. Főleg akkor nem, ha a humor művelője az emberiség legostobább, tehát legaljasabb törvényei szerint „zsidónak minősül”. Kabost elűzik, hogy belehaljon a honvágyba, Királyhegyi Pál (1909-1981) 1941-ben „hazajön Hollywoodból, hogy még elérje az utolsó auschwitz-i gyorsot”.  Kellér Dezsőre (1905-1986), Alfonzóra (1912-1987) és Rejtőre egyaránt munkaszolgálat vár. Barátait egymás után viszik el. Miután az Egyedül vagyunk című nyilas lap felhívja a hatóságok figyelmét, hogy “Mr. Howard-Rejtő-Reich, a nagy terézvárosi ponyvakirály és rémregénygyáros” még mindig „háborítatlanul” ír törzshelyén, a Japán kávéházban, ő is megkapja a rettegett behívót. Az írót betegen hurcolják el Nagykátáról 1942. november 27-én, a 101/19. számú munkaszolgálatos századdal Ukrajnába. Rejtő, aki ép bőrrel kerül ki az idegenlégióból és valamennyi vándorlásából, az embertelen körülmények, az erőltetett menetek, a hideg, a tífusz túlerejével szemben tehetetlen. Szembesül a „menni vagy meghalni” választásával, miközben utolsó lélegzetével ezt az „élményt” akarja írásba önteni. A halál mellett dönt: 1943-ra virradóra már nem megy ki munkára, január 1-én egy davidovkai iskolában berendezett szálláson egyik barátja, Rajna János artista karjaiban hal meg. Fekete humora az utolsó percéig sem hagyja el. Megírja „Sír (a) felirat” című versét, és miközben a munkaszolgálatosok a tífuszban meghaltak holttesteit cipelik meszesgödrökbe, azon morfondírozik, hogy milyen nehéz lesz majd neki a nagydarab Rajnát a vállára venni…

Hálás utókor

A vészkorszak elmúlta után Rejtő műveit rekesztik ki az irodalomból egy évtizedig, a feketeárusok vagyonokat keresnek rajta. Először 1956-ban jelenik meg A láthatatlan légió a Magvetőnél, a nagy Rejtő-reneszánszra újabb 10 évet kell várni: ekkor jön az Albatrosz-könyvek sorozata. Ma már nagy kiadók versengenek az életmű kiadásáért, az e- és a hangos könyvek között is arat, sőt, akad olyan Rejtő-rajongó, aki 29 regényt másol le és tesz fel az Internetre, ingyenes letöltésre.

Rejtő ugyanakkor ellenáll a megfilmesítésnek. Mind a Meztelen diplomata (1963, rendezte: Palásthy György (1931-2012), A Vesztegzár a Grand Hotelben nyomán), mind pedig A három testőr Afrikában (1996, r: Bujtor István, (1942-2009) csak gyenge utánzata az eredeti könyveknek, a kiváló színészek ellenére. Az a nyelvi humor, amely a narrátor-szöveget és a figurák leírását, gesztusait jellemzi, látványban egyszerűen visszaadhatatlan. A halhatatlan légiós, akit csak péhovárdnak hívtak (1971, r: Somló Tamás (1929-1993), Rejtő életének utolsó szakaszát és a Rejtő-alakok álomszerű megjelenését próbálták kombinálni, de éppen az abszurditás, a fekete humor nem jött le a vászonról. Talán az egyetlen hiteles átdolgozási formája Rejtőnek a képregény: Zórád Ernő (1911 - 2004)  és Korcsmáros Pál (1916-1975) rajzai közelítik meg a legjobban e hihetetlen alakoknak a fantáziánkban megjelenő képmását.