Írolvasgondol

Nyugaton a helyzet változatlan (All Quiet On the  Western Front, USA, 1930. Rendezte: Lewis Milestone, szereplők: Lew Ayres (Baumer), Louis Wolheim (Katczinsky), Ben Alexander (Kemmerich).

Történet egy gimnáziumi osztályról, amely „hazafias kötelességből” egy emberként bevonul és odavész a világháború poklában. Erich Maria Remarque saját frontszolgálatának borzalmaiból táplálkozva írta meg regényét, amely 1929-ben jelent meg, másfél év alatt 25 nyelvre lefordították és két és fél millió példányban fogyott el ez idő alatt  szerte a világon. Egy évvel később a kisinyovi születésű, 1912 óta az Egyesült Államokban élő Lewis Milestone készített belőle megrázó erejű filmet, amely elnyerte a legjobb film és a legjobb rendezés Oscar-díját.

Milestone-nak nem voltak személyes élményei, ő csupán katonai kiképző filmeket készített az amerikai hadsereg számára a háború idején. Munkáját azonban mintegy 2000, Los Angeles-ben élő német veterán segítette, statisztikaként és műszaki tanácsadóként. Előfordult például a lövészárkos jeleneteknél, hogy olyanok vágták a drótakadályokat, akik a háborúban is ezt csinálták.

Mivel a Nyugaton a helyzet változatlan az első tervek szerint némafilm lett volna, az alkotók még kiaknázták a néma mozira jellemző nagyközeli képekkel való sokkolást, de legalább ennyire éltek a hanghatásokkal: a film központi csatajelenetében a lövészárkok közti tűzpárbajok, a rohamok, a vég nélküli robbanások már-már elviselhetetlenné teszik az élményt, a néző valósággal saját bőrén tapasztalja meg a háborút és megérti: aki ezt megélte, attól örökre elrabolták nemcsak az ifjúságát, hanem az egész életét, belső békéjét, harmóniáját, még akkor is, ha élve került ki belőle.

A Nyugaton a helyzet változatlant Németországban is bemutatták, de rövid ideig futhatott a mozikban. A feltörekvő nácik kezdettől fogva gyűlölték antimilitarista üzenetét. Már hatalomra jutásuk előtt is gyakran megzavarták az előadásokat azzal, hogy patkányokat eresztettek szét a vetítések alatt. A film híveit azonban ez sem tántorította el: autóbuszos „filmkirándulásokat” szerveztek Franciaországba, Svájcba és Hollandiába.

1933 után nemcsak Milestone filmjét tiltották be, hanem az Amerikába emigrált Remarque könyveit is máglyára vetették. Megdöbbentő viszont, hogy a második világháború után Franciaországban 1963-ig, Ausztriában pedig a 80-as évekig tilalmi listán volt. A főszereplő Lew Ayres-t viszont a háborúellenesség olyan elkötelezettjévé tette, hogy a színész a második világháború idején csak felcserként volt hajlandó szolgálni az amerikai hadseregben. Emiatt több nagyváros mozijai bojkottálták Ayres filmjeit. Hollywoodi sztárok tucatjai szolgáltak ugyanis akkor harcoló egységeknél James Stewarttól Kirk Douglasig..

 

A nagy ábránd (La grande illusion. 1937. Rendezte: Jean Renoir. Szereplők: Jean Gabin (Maréchal), Pierre Fresnay (De Boeldieu), Erich von Stroheim (Von Rauffenstein), Marcel Dalio (Rosenthal) Dita Parlo (Elsa).

Egy dragonyos ezrednél, majd felderítő pilótaként szolgált, megsebesült és német fogságba is esett az I. világháborúban Jean Renoir, aki A nagy ábrándba ezeket az emlékeket is beleszőtte. Életrajzírói szerint az arisztokrata De Boeldieu kapitány alakját egykori parancsnokáról mintázta. Az 1937-ben készült film azonban legalább annyira szól saját koráról, mint az első világháborúról: miközben Németország már az újabb háborúra készült, Franciaországban a Leon Blum vezette Népfront kormányozott, a társadalmi megbékélés jegyében. Renoir maga is híve volt a Népfrontnak, és a háború, a fogolytábor környezetét használta fel arra, hogy hangot adjon antimilitarista nézeteinek, egyúttal elítélje a túlfűtött nacionalizmust, az antiszemitizmust. Társrendezője pedig az az Erich von Stroheim volt, aki a maga felépítette legendával ellentétben nem volt sem arisztokrata, sem pedig katonatiszt: a bécsi zsidó kalapos fia csupán közlegényként szolgált az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében, de onnan is dezertált.

A filmen végighúzódnak a konfliktussal terhes emberi kapcsolatok: a német táborparancsnokot, von Rauffensteint és De Boeldieut összeköti az arisztokrata származás, a „régi idők” iránti nosztalgia, a döntő pillanatban azonban a német mégis ellenségként kezeli a franciát; De Boeldieu lenézi „népi származású” francia tiszttársait, mégis feláldozza magát értük; az egyszerű, faragatlan Maréchal nem rajong a zsidó Rosenthalért, mégsem hagyja sorsára a hóban, és nem sokkal később társa német nyelvtudása életüket menti meg; a párizsi férfi és a német özvegyasszony szavak nélkül is megértik egymást, a háború azonban elválasztja őket. Bár Maréchal megígéri Elsának, hogy visszatér hozzá, tudjuk, hogy ez ugyanolyan illúzió, mint a nemzetek, az osztályok közti megbékélés. És 1937-ben illúzió az is, hogy a „nagy háború” volt az utolsó, és ebben az ábrándba ringatták magukat egy évvel később Münchenben a francia és az angol politikusok is, akik – a békéért cserébe - „le akarták csillapítani Hitler étvágyát”.

A film pacifista tartalma miatt már a II. világháború kitörése előtt „kellemetlenné” vált a kardcsörtető Európában. Mussolini állítólag személyesen akadályozta meg, hogy A nagy ábránd elnyerje a Velencei Filmfesztivál nagydíját. Franciaország 1940-es náci megszállása után betiltották, sőt  Joseph Goebbels parancsot adott elkobzására, Renoirt „első számú filmes közellenségnek” nyilvánítva. Szerencsére az eredeti kópiát egy Párizsba vezényelt német filmarchivista Berlinbe csempészte, ahonnan a náci birodalom bukása után Moszkvába került, végül a szovjet hatóságok szolgáltatták vissza az 1960-as években a toulouse-i filmtárnak. Nem mindennapi a film szereplőinek élete a II. világháború idején: Fresnay, aki harcolt az első világháborúban, egy közös francia-német produkciós cég filmjeiben szerepelt, emiatt a felszabadulás után kollaborációval vádolták; Gabin előbb Amerikába emigrált, majd csatlakozott De Gaulle Szabad Franciaország mozgalmához, harcolt Észak-Afrikában és részt vett Párizs felszabadításában; Daliónak sikerült az utolsó pillanatban elmenekülnie Franciaországból, de családja koncentrációs táborban pusztult el, miközben a nácik az ő arcképével készült plakátokkal szólították fel a franciákat a „zsidótalanításra”.

A nagy ábrándot 1958-as brüsszeli világkiállításon az 5. helyen választották be minden idők 12 legjobb filmje közé.

 

Két fogoly. 1937. Rendezte: Székely István. Szereplők: Jávor Pál (Takács Péter), Bajor Gizi (Almádi Miett), Ágai Irén (Zinaida).

A Két fogoly írójának, Zilahy Lajosnak is a háború jelentette művészi indíttatását. Az orosz fronton harcolt, majd Lembergnél megsebesült és ezért 1916-ban leszerelték. Első verseit éppen a harcok közben írta, később több regénye is a háború elleni vádirattá vált. Zilahy maga volt a forgatókönyvírója a Két fogoly filmváltozatának, amely a magyar hangosfilm kiváló mesteremberének, Székely Istvánnak rendezésében, a kor legnagyobb sztárjainak főszereplésével készült.  Székelynek ez volt a második első világháborús témájú filmje, az 1935-ben készült Café Moszkva szerelmi háromszögének hátterében egy orosz város körüli harcok állnak.

A Két fogoly történetét sok magyar katona átélte az első világháború idején: az orosz fogság magányában beleszerettek valakibe és többé nem tértek haza. A másik fogoly pedig az otthon magára maradt asszony, aki semmi bizonyosat nem tud férjéről, és ezért „hűtlensége” még megbocsátható is lenne, de lelkiismerete egy percre sem hagyja nyugodni. Ahogy A nagy ábrándban, amely a Két fogollyal egy időben készült, itt is egy „ellenséges” nő jelent megnyugvást a fogoly férfinak, csakhogy Maréchallal ellentétben Takács Péter – Jávor Pál talán legjobb alakítása – sikertelen szökési kísérlete után úgy dönt, hogy Oroszországban marad és családot alapít. A két film közötti párhuzamot erősítik a fogolytábori jelenetek is, pedig Renoir és Székely nem ismerték egymás munkáját. Ugyanakkor a magyar film, Renoirhoz hasonlóan, szintén nem a harctéri történésekre, hanem a háború lélekromboló, emberi kapcsolatokat pusztító hatására emlékeztet. Emellett A két fogoly különlegessége, hogy – ellentétben a regénnyel – pozitív színben láttatja a Szovjetuniót, amikor Miett férje sírját keresi. „Magyarország  váratlan nagylelkűséggel ajándékot adott Szovjet-Oroszországnak ezzel a filmmel” – írta a Két fogolyról a New York Times kritikusa 1938 végén, amikor a rendező már egy éve az Egyesült Államokban élt.

A Két fogoly különös utóélete: 1970-ben Vittorio de Sica Napraforgók című filmjének ugyanez a történet az alapja, csak ott a 2. világháború után keresi egy olasz asszony (Sophia Loren) a Szovjetunióban eltűnt férjét (Marcello Mastroianni). Bár a film stáblistáján szó sem esik a magyar gyökerekről, De Sica így is történelmi tettet hajtott végre: ez volt az első Szovjetunióban forgatott nyugati film. A Két fogoly esetében erről szó sem lehetett…

További első világháborús témájú filmek: Chaplin, a katona (Shoulder Arms, USA, 1918. r: Charles Chaplin), Búcsú a fegyverektől (Farewell To Arms, USA, 1932. r: Frank Borzage), Waterloo Bridge (1940, angol, Mervyn LeRoy.), A test ördöge (Le diable au corps, francia, 1947. r. Claude Autant-Lara), A dicsőség ösvényei (Paths of Glory, USA, 1957. r: Stanley Kubrick), Johnny háborúba megy (Johnny’s Got His Gun, USA, 1971. r: Dalton Trumbo), Fábián Bálint találkozása Istennel (magyar, 1980, Fábri Zoltán), A fekete kolostor (magyar, 1986. r. Mihályfi Imre), Hosszú jegyesség (Un long dimanche de fiancailles, francia, 2004. r. Jean-Pierre Jeunet).