Írolvasgondol

Egy nagy turistacsoportot kalauzolunk, és egy parlament-látogatást iktatunk be a programba. Olyankor, amikor az országház üresen áll, de az őrség biztosít minket, hogy valami biztosan fog történni.

Már az autóbusszal is gondok vannak, csak éppen minket, a vezetőket nem várnak meg, mert azt állítják, hogy már régen rajta vagyunk.

Amint megérkezünk, és belépünk a díszlépcsőhöz, nem felfelé, hanem lefelé kalauzolnak minket, és egy alsó rejtekajtón kell belépni, amely mögött látszanak a parlamenti széksorok. De az ajtó nem oda vezet, hanem egy pincébe vezető  kacskaringós lépcsőre, ahol az egyik kiszögellésben élő szoborcsoportok vannak, mindegyik állítólag egy történelmi eseményt szimbolizál, de inkább nonszensz mímeseknek látszanak, akik beleolvadnak a színes székekbe, kanapékba és egyéb bútorokba. Némelyiken át kell lépni, hogy tovább tudjunk haladni. Közben teljesen elszakadunk a csoporttól, egymástól, mindenki egyedül halad tovább.

Egy nyíl jelzi a mosdókat, oda kellene mennem, de a piszoárok helyén hatalmas belső szökőkutak vannak, pálmákkal és egyéb trópusi növényekkel övezve, és csak akkor nyugszom meg, amikor egy öltönyös-nyakkendős-mobiltelefonos fickót látok az egyikbe belevizelni.

Aztán jönnek újabb komédiások, akik abszurd kérdéseket tesznek fel, és ha nem tudunk válaszolni rájuk, láncokat tesznek ránk, amiket saját erőnkből kell széttépni. Én mindegyiktől egy újabb láncot kapok. Végül szembejön velem egy fekete hajú lány, akinek szemét nem is látom a fekete festéktől, (vagy a fekete monoklitól?), csupán egy vékony, tépett fehér rongy van rajta, ruhája többi részét láncok alkotják. Megölel, magához szorít, megcsókol, de közben egész testében reszket. „Segíts, mert fázom” – suttogja. Lefektetem egy padra, és a fogammal tépem le róla a láncokat, és a lány egyre jobban magához tér, csak nagy nehézségek árán tudok tőle megszabadulni.

Meg akarom találni a többieket, mert valami hangos előadás kezdődik az egyik távoli teremben. Egy tágas, magas, ókori stílusú termen kell átmennem, amelynek számtalan kapuja van, és mindegyik kapu alatt esik az eső, minél tovább haladok, annál jobban szakad. Végül kiérek az utolsóhoz, ahonnan már látszik a nagy parádé, közben ronggyá áztam, de egy nő ennek ellenére beinvitál, mondván, hogy ott olyan meleg van, hogy egy pillanat alatt megszáradok.

Megkezdődik az igazi karnevál, de engem sokkal jobban érdekel az a két komédiáslány, akik odakint a zuhogó esőben, mezítláb, félmeztelenül minden erejüket összeszedve egy vastag vasláncot húznak, hogy körülkerítsék vele az épületet és foglyul ejtsenek mindenkit, akik bent vannak, bűnösöket és ártatlanokat egyaránt.