Írolvasgondol

Stella Rimington volt az MI5, a híres brit kémelhárítás első nő igazgatója. 1967-ben lépett be a titkosszolgálatba, mint gépírónő és lépésről-lépésre jutott el a csúcsra. 1992 és 1996 között a történelemben először a szervezetet nő vezette. Miután ötunokás nagymamaként nyugállományba vonult, sikeres kém- történeteket kezdett irni, amelyeket nemcsak a közönség,de a kritika is jól fogadott. Ennek alapján a múlt évben őt kérték fel a legjelentősebb brit irodalmi díj, a Booker Prize zsűrielnökének.

Rimington asszony két lányával a moziban nézte a 007 Aranyszem című filmjét, amikor rádöbbent,hogy a megszokott szürke, nagyképű kémfőnök helyett egy vonzó, középkorú ‚csillogó szemű, rövid szőke hajú nő tekint le a vászonról (Dame Judi Dench) és ezt a nőt róla mintázták. Stella Rimingtonnal a Corriere della Sera készített interjút.

- James Bond csak Martini Dry-t iszik, minden filmben más nője van, luxushotelekben száll meg és hitelkártyáján rengeteg pénz van. Az Ön könyveinek hősnője viszont egy kétszobás lakásban él, hosszú kávét iszik és egyetlen fegyvere a rosszak ellen a józan esze. Önnek van igaza vagy lan Flemingnek?

- Amikor Fleming a regényeit írta az ötvenes években és amikor a hatvanas években bemutatták a belőlük készített filmeket, a közönség nem sokat tudott arról, hogy miként működnek a titkos szolgálatok, hogy milyen és mit csinál egy titkos ügynök. Ezért az írónak szabadon szárnyalhatott a fantáziája, nem okozott problémát a tény, hogy egyetlen brit ügynöknek sem volt felhatalmazása arra, hogy öljön, hogy a Riviera kaszinóiba járkáljon és hatalmas összegeket költsön a nemzet ellenségei elleni munkájában. Az én könyveim csakúgy, mint Flemingéi, nem informálni akarnak, hanem szórakoztatni. De, természetesen, nagyon különbözők. A világ megváltozott, az emberek sokkal többet tudnak a titkos szolgálatokról. Én néhány évig a vezetője voltam országom kémelhárításának, ezért, amikor írok, hű akarok lenni ahhoz, amit megéltem. A személyek és a történetek a fantázia gyümölcsei, de teljesen realisták. Különben ma ez nem működne.

- Miért döntött úgy, hogy az egyik könyvében, az Illegális akcióban egy orosz kémtörténetet ír meg,a  hidegháborúnak már jó ideje vége. Moszkva még mindig az elsőszámú fenyegetés az európai demokráciákra?

- A legveszélyesebb fenyegetés a biztonságunkra a nemzetközi terrorizmus. De felfedeztem, hogy Londonban ma annyi ügynöke van az orosz szolgálatoknak,vagy több, mint a hidegháború idején. Felmerült bennem: mit csinálnak ezek itt? Aztán eszembe jutott, hogy Londonban szép számmal élnek oligarchák, akik a semmiből jöttek, hirtelen meggazdagodtak kihasználva a jelcini privatizációkat és közöttük vannak olyanok is, akik Putyin ellenségei. Az orosz ügynökök célpontjai, tehát, ezek az oligarchák lehetnek. Ez volt a könyv cselekményének kiinduló pontja. De miközben írtam, meggyilkolták Alexander Litvinyenkot. Akkor gondoltam arra, hogy az elképzelésem talán nem áll messze a valóságtól.

- A történet háttere a műkereskedelem. Árverések, szakértők, ezen a területen is lát veszélyeket?

- A művészet, a futballal együtt az orosz oligarchák nagy szenvedélye. Hatalmas összegeket költenek, például a Premier Leagueért. Ezért gondoltam, hogy természetes háttér egy pénzekről és gyilkosságokról szóló történethez.

- Gondolta volna, amikor mint az MI5 vezetője, tanúja volt a Szovjetunió összeomlásának, hogy egy KGB ügynök lesz az új Oroszország vezetője?

- Ez egyáltalán nem volt meglepetés, a Szovjetunióban a “ különleges szolgálatoknak”, ahogy nevezték őket, óriási hatalmuk volt. A legjobb egyetemek legintelligensebb fiataljait toborozták össze, hozzájutottak a legbizalmasabb információkhoz, felhasználták a magas szintű politikai és társadalmi kapcsolataikat és minimális etikai érzékük sem volt. Elkerülhetetlen volt, hogy mindent megtegyenek hatalmuk megtartásáért és növeléséért Oroszországban. Néhány ügynök meggazdagodva üzletember lett, másoknak a politikában sikerült magas állami tisztségekbe kerülni.

- Miért döntött úgy, hogy belép a titkos szolgálatokhoz?

- Véletlenül történt. Abban az időben nem volt formális toborzás, nem lehetett életrajzot küldeni az Interneten. A szelektálás a funkcionáriusok megérzésén alapult. Engem akkor vettek fel, amikor Indiában éltem diplomata-feleségként. Az Új-Delhi kis MI5 kontingens vezetője talált alkalmasnak egy részmunkás gépírónői helyre. Nagyon megdöbbentem, amikor a brit titkos szolgálatok fogaskerekei között találtam magam. Amikor visszatértünk Londonba, teljes idejű alkalmazott lettem az Ml5 főhadiszállásán.

- És hogyan lett a legfőbb főnök?

- Fokonként. Vezetője voltam a szolgálat három ágának, a kémelháritásnak, az antiterrorista és a felforgatás-ellenes osztálynak, aztán igazgatóhelyettes lettem. Ezen a fokon jelöltségem a főigazgatói posztra természetes volt, annak ellenére, hogy húsz évvel korábban, gyakorlatilag én voltam az épületben az egyetlen nő.

— Az MI5 igazgatójaként a szerepe nyilvános lett. A lányai akkor 17 és húsz évesek voltak. Mit gondoltak korábban a munkájáról és hogyan fogadták a kinevezés hírét?

- Csak annyit tudtak, hogy a kormánynak dolgozom és őszintén szólva, nem nagyon érdekelték őket a részletek. Természetesen nagyon nehezen viselték, hogy reggelenként az ablakunk alá telepedett bulvárújságírókkal kellett találkozniuk. Az IRA bombáinak időszaka volt, el kellett költöznünk és inkognitóban éltünk évekig.

- Ön a titkos szolgálatok főnöke lett, majd egy irodalmi zsűri elnöke. Melyik volt kalandosabb?

- A két munka nem hasonlítható össze. Az MI5 főnökének lenni a világ egyik legérdekesebb, legkielégítőbb munkája, még akkor is, ha vannak feszült pillanatok, csalódottságok, sőt, kétségbeesések. A Booker-elnőkségnek van egy nagy előnye: a megbízatás csak egy évre szól. Viszont van sok hátránya: az egyik,hogy az embernek kilenc hónap alatt el kell olvasnia több, mint 130 regényt. Ebben a tempóban az olvasás nem élvezet. Ezenkívül, amíg az MI5 főnöke nem kockáztatja,hogy az ország leginkább vitatott személyévé váljon, én meglepődtem, hogy mennyi szidás ömlött rám és a zsűri tagjaira a másként vélekedők részéről. Nem tudtam volna soha elképzelni, hogy az irodalom kritikusai között a szenvedély eddig a pontig elfajulhat.

- Forsyth, Le Carré, Fleming, Maugham ... Mint zsűri elnöknek és mint volt titkos ügynöknek, melyik közülük a legjobb kémregényíró?

-Mind a négyé tetszik, de Le Carré regényei állnak a legközelebb a valósághoz. Az ő titkos szolgálata sokban emlékeztet az MI5-höz, ahogy én láttam a hatvanas és  a hetvenes években. A hidegháború akkor érte el a csúcspontot, akkor derült ki, hogy Kim Philby, Guy Burgess és a többi “cambridge-i kém” Moszkvának dolgoztak. Mindenki attól tartott, hogy más ügynökök is kettős játékot űznek. Görbe tükrök kastélyában éltünk, ahol semmi sem az volt, aminek látszott - mint Le Carré regényeiben.

- A kémtörténetek egyre népszerűbbek, és úgy tűnik kiteljesednek.

- Az emberek mindig szívesen olvasnak egy jó kémtörténetet. De felépítésüknek is olyanoknak kell lenniük, hogy érdekeljék az embereket. A jó kémregénynek a legkisebb részletében is kidolgozottnak kell lennie. A nyomoknak a megfelelő időben kell kiugraniuk, a cselekmény ritmusának gyorsulnia kell a végszóig és ennek a végszónak meglepőnek, ugyanakkor hihetőnek kell lennie. Ez egy szép intellektuális feladat. Ugyanannyi élvezetet okoz annak, aki írja, mint annak, aki olvassa.