Írolvasgondol

Egy szélsőjobboldali francia történész a párizsi Notre-Dame oltárán lőtte főbe magát, hogy tiltakozzon a melegházasságok engedélyezése ellen. Vajon elfelejtette-e, hogy az öngyilkosság Isten legradikálisabb tagadása?

Guttenberg, Daguerre, Edison és a Lumiére-fivérek az emberiség legnagyobb jótevői voltak. Általuk minden embernek juthat egy morzsányi a mindenki számára elérhető örökkévalóságból.

Kollégiumnak nevezett épületben keresek egy csendes szobát egyetlen éjszakára. De bárhová nyitok, mindenütt kurvákat találok, egyedül, vagy vendéggel, és mindegyik szabadkozik, hogy már foglalt és legközelebb másnap ér rá. Mindegyikük szemüveget visel és piros-fekete ruhát, már ha éppen van rajtuk valami. Egy recepcióst találok és érdeklődöm, hogy van-e itt egy nyugodt sarok, ő válasz helyett egy sor erkölcsi bizonyítványt tár elém a lányokról, fotó egyiken sincsen, csupán valami elmosódott rajz az arcuk helyén. Azt is megtudom, hogy csak délután 4-ig vannak a lányok szolgálatban, hivatalosan addig engedélyezték a munkaidőt, és ezt be is tartják szigorúan. Éppen 4 óra lesz, már indulnék az egyik megüresedett szobába, de körülvesznek a hölgyek, mert kíváncsiak, hogy tudok-e nekik újat mutatni. Miért támadnak rám mostanában ezek a hajdan, vagy sosem volt kísértetek?

Ácsolás, kopácsolás, mintha már örök idők óta ez menne, mi pedig egyre jobban fuldoklunk a kilátástalan forgalomban, elterelve, kordonok között tartva. Ránézek egy fiatal anyára, néhány hónapos gyermeket tart a karjában. Hogy meri őt egyáltalán kihozni az utcára?

Vannak-e még ebben a városban olyan arcok, amelyeket fel mernek emelni, amelyeken még látszik némi emberi fény?

Egyre terjed a zokogásnak hallatszó női kacagás. Vajon tudják-e, hogy hol húzódik bennük e kettő határvonala?

Mintha mind több rendőr grasszálna az utcákon, a legártalmatlanabb helyeken is. Vagy korábban is ennyien voltak és most csak világító mellényük és határozottá vált mozgásuk miatt feltűnőek?

Minden nap erősödne bennem a gyűlölet aziránt, hogy bemenjek a városba, ha minden nap be kellene mennem. Egyre inkább érzem a béke szigetének szolid panelotthonunkat ebben a rengetegben.

Oly sokáig voltunk lent! – ordítja egy lófarkas csöves a jegypénztárnak támaszkodva. A lent is tág fogalom, Dante is mind mélyebbre ásott a Pokolban. A piac melletti árnyas téren egy másik csöves szakavatott mozdulatokkal nyírja társa haját. A lágerekben is ott kezdődött a vég a túlélők szerint, amikor valaki még a körülményekhez képest is elhanyagolta magát.

Nem a ruha teszi a Keresztapát. Kockás simlis sapka, rózsaszín ing, hosszanti fehér csíkos sötétkék szövet pantalló, fehér tornacipő. De a biztonságiak előre köszönnek neki az üzletközpontban és Laci bácsinak szólítják. A család többi tagja, akiknek már megjelenésével sem büszkélkedhetne, tőle tisztes távolságban bonyolítja az üzletet.

Fogynak az „ismerőseim” mostanában. Van közöttük egykori kommunista szex-bálvány, volt napilapos kolléga, és sajnos főiskolai tanítvány is. Ilyen vagy olyan okból tűrhetetlen eszmék kedvelőivé és hirdetőivé váltak. Minden külön értesítés nélkül töröltem őket, és a jövőben is ezt fogom tenni. Még virtuálisan se fertőzzenek.

Meghalt az olasz színház nagyasszonya, a Nobel-díjas író, és anarchista aktivista felesége. Valamennyi hír alcímében azt emelték ki, hogy 40 évvel ezelőtt neonácik elrabolták és megerőszakolták.

Mostanában többször úgy hallom a tv-ben, mintha a zenéket, háttérzajokat fordítva befűzött magnószalagokról játszanák le. Az egyik nap a kinti gyerekzsivajt és kutyacsaholást is így hallottam.

Misére megyünk Életemmel és közös barátunkkal, akinél jámborabb, félénkebb embert nemigen ismerünk. Óriási a tömeg, ülőhely nincs, állóhely sem, levegő még kevésbé, Életem légszomjjal küszködik. Próbálunk neki egy ülőhelyet kérni, de senki sem hajlandó felállni. Erre barátunk előkap egy pisztolyt és hangosan beleordít az áhítatba: „Ha egy percen belül nem lesz a hölgynek ülőhelye, lövök!”. Azonnal szorítanak neki helyet, mi több, még mi is le tudunk ülni. Mi lenne, ha mindannyian így tennénk, még mielőtt fát kezdenének hasogatni a hátunkon?

Lappföldön kánikula van, Közép- és Dél-Európában síelnek. Lehet, hogy már régen fejjel lefelé repülünk, csak még nem tudunk róla?

A hatalmas, ártatlan szemekkel, angyali mosollyal megáldott színésznő, aki hajdan még lánynak is kevés volt, ma titokzatos eredetű tetoválásokat visel az arcán. Van, aki ezeket ráncoknak nevezi, mégis olyanok, mintha nem az élet tolakodott volna vele vonásai közé. Néhány határral odébb talán a luxuskivitelben álmodozó hölgy hasonmását látták volna benne. Egyszer láttam őt életben, ő felfelé jött a metrón, én pedig lefelé mentem.

Új liftet kap a ház. A jóképűnek mondott életművész gondnokfi csavarhúzóval feszegeti szét az összes levélládát, mert azokra úgy sincsen már szüksége senkinek. A ház ezt birka módon tudomásul veszi, én még megmentem az utolsó levelemet.

A napimádó asszony minden hónapban reménykedett, hogy egy sok-sok évvel ezelőtti szerelme beteljesül. Vagy legalábbis hasonlít rá. Minden hónapban egyszer találkozott üzlettársával, hogy pénzügyeiket rendezzék. Tudta, hogy amikor kapcsolatuk elkezdődött, nem volt közömbös a férfinak. Akkor az egyik találkozáskor javasolta, hogy igyanak valamit, de  a férfi éppen akkor rettegett az alkoholtól, mint számtalan ballépésének okozójától és csak később jött rá, hogy az asszonynak célja lehetett ezzel. A vonat azonban elment, és az asszony hiába szólította őt egy idegen keresztnéven és hiába árulta el neki egyszer, hogy miért szólítja így. A férfi élete közben rendeződött, boldog lett és ezt semmiért nem lett volna képes feláldozni. A napimádó asszony így is örült annak, hogy megdicsérte a férfi a színét, amit a napsárga blúz még jobban kihozott és tudta, hogy a férfi észrevette asztalán azt kis csokoládét, ami a rejtélyes nevet viselte. Aztán mindent megbeszéltek és búcsút vettek egymástól újabb egy hónapra.

Valaki bemászik a résnyire kinyitott ötödik emeleti ablakunkon, és magával akar vonszolni, azt állítja magáról, hogy régi ivócimbora, és a többiek már évek óta várnak rám, ha most sem megyek, akkor biztosan megölnek. Dulakodásunknak Apám közbelépése vet véget. Odakint jegesen tombol a júniusi téli szél. Most már egészen biztos, hogy a Föld kifordult a sarkából. Pedig nem is egyesültek a világ  proletárjai.

És ismét átaludtunk egy földrengést. Úgy látszik, Földanyával egy hullámhosszon vagyunk.

A Férfi, mielőtt elment volna a zártkörű színházi előadásra, betért egy antikváriumba, ahol rögtön szembetűnt neki egy apró, több mint 50 éves könyv, amely a Krétakör-legenda kínai változatáról szólt. Éppen annak a Színésznőnek a színházába igyekezett, aki sok-sok évvel ezelőtt maga is eljátszotta a gyermekéért harcoló anyát egy különös hangulatú tv-filmben, és amelyben a gonosz bíró megbotozta őt. A Férfi maga sem tudta, hogy miért hagyta ott az apró könyvet, igazából másért ment, amit meg is talált nagy örömére. A színielőadás egy zárdában játszódott, ahol az egyik apácát, aki emberi érzelmekre ragadtatta magát a külvilág szörnyű zajaitól, a nyílt színen megkorbácsoltak. Az ütéseket nem imitálták, valóban lesújtottak a lányra, aki ugyanolyan pózban, földbe temetett arccal, széttárt karokkal fogadta a fenyítést, mint egykor Mesternője. Az előadás végeztével egy néző ellenőrizte a korbácsot, kipróbálta, mennyire fájhat vele az ütés. A lány mégsem hallatott egyetlen jajszót sem. A Férfi aznap éjjel egy ismeretlen lányról álmodott, aki nem hasonlított sem a Színésznőre, sem az apácát alakítóra, és megzavarta nyugalmát azzal, hogy bemászott a dolgozószobája ablakán, és belelesett készülő munkájába. Nem úszhatta meg a büntetést, a Férfi csak a puszta tenyerét használta a térdére fektetett Lánnyal szemben, aki azonban nem volt hajlandó sírni, még könnyet sem ejteni a legkeményebb csapásoktól sem. Felébredve a Férfi elgondolkodott azon, hogy még mindig mennyi elfojtott őrület van benne, több mint 10 évvel azután is, hogy megismerte az élet igaz harmóniáját.

Életem valóságos diskurzust folytat az ablak előtt lebegő szigetelőemberrel a galambok megszállásáról, és azon elmélkedik, hogy vajon miért törlik a férfiak folyton a nadrágjukba a kezüket.