Írolvasgondol

A szlovák vaj olcsóbb, mint a magyar. A lengyel trappista sajt olcsóbb, mint a magyar. Az olasz mozzarella olcsóbb, mint  a szarvasi. Elég nagy nemzeti öntudat kell ahhoz, hogy a hazai terméket válasszuk.

Haláltánc-szerű filmet forgatnak, én is kapok benne egy epizód-szerepet. Egy magas, torzonborz hajú, őrült arcú nőbe kell belekapaszkodnom, és minden alkalommal miattam kell újraindítani a jelenet felvételét. Ahányszor ismétlünk, mindig egyre gyorsabb lesz a tánc, a végén már szinte saját testemet sem látom tisztán a forgásban, miként a nő kiáltozása is egyre gyorsul, a végén már egyetlen szavát sem értem.

Összefutok az utcán a Város egykori főlódoktorának fiával, akit csak Durungnak neveztünk, gyakran szemtől szembe. Nagydarab, nem túl eszes fickó volt, aki azonban most szinte gigerli benyomását kelti, hawaii mintás nyakkendőjével, hosszú, vörös zakójával, zselézett hajával. Én mégis arra emlékszem, amikor egyszer a tornaterem zuhanyzójából egy lyukán át kukkolta a lányokat az öltözőben anyaszült meztelenül, és nem vette észre, hogy tornatanárunk mögéje lopakodik. A mester nemes egyszerűséggel seggbe rúgta, mire Durung úgy ahogy volt bezuhant a női öltözőben, sikongató sikert aratva. Vajon mi lett belőle? 40 éve nem is hallottam róla, ki tudja, hogy juthatott eszébe a tudatalattimnak…

Júniusi eperpiac. Pénteken ígérnek nekünk befőzni való epret 580/kilóért – a minta finom, érett, már-már túlságosan is – másnap azonban már 980 az ára. Igaz, nem ugyanaz, de akkor is. Végigmegyünk a piacon, mindenütt egységesen ennyi az ár. Úgy látszik, Laci bácsi beszólt az eperárusoknak.

Átnézünk az egykori szegénypiacra, talán az már nem Laci bácsi felségterülete. Életem hozza a hírt, hogy itt 790-ért mérik az epret, elég nagy a sor, de ha sietünk, még kapunk. Odaérünk, a sor már mérséklődött és éppen parázs vita készül: az árusító hölgy közli, hogy akik most érkeztek, azoknak már 1000 forint az eper. Többen a fogyasztó védelemmel fenyegetőznek, a törékeny hölgy nem ijed meg, ő csak eladó, de azért egy telefont megereszt a főnökének, aki megerősíti. Mostantól 1000 forintért mérheti az epret. Árcédula persze már régen nincs kitéve.

Még szerencse, hogy az egykori szegénypiac végén találunk egy rokonszenves fiatalembert, akinél 798 az eper, elég apró szemű, de szép és jó. Mégsem folyt hiába a hősök vére, mégsem térünk haza eper nélkül. Ahogy visszafelé megyünk, látjuk, hogy az ezer forintos hölgy körül már alig lézengenek.

Két aláírásgyűjtő stand egymás közelében. Az egyik a rezsit csökkenti, a másik a rezsimet csökkentené. Egyiknél sem tolonganak, a hitelességi faktor nullponthoz közel.

Jóarcú fiatalember aranyszínű öthúros basszust penget egy ház előtti padon, fejhallgatóval a fején, oldaláról valami kis elektromos kütyü lóg, kifelé semmi sem hallatszik. Közelebb lépek hozzá, kérdőn rám néz, mondom neki, hogy gyönyörű a hangszere, büszkén mutatja, hogy pedig nem is Fender, de a zenét nem osztja meg velem.

Múzeumba megyünk, a pénztárnál érdekes, impresszionista hatású fekete-fehér grafikával ellátott jegyet kapunk, egyúttal közlik velünk, hogy 5 percünk van a kiállítás megtekintésére. Meg sem halljuk, úgyis addig maradunk, amíg akarunk. Egy lépcsőn kell felmenni a kiállítóteremhez, a nagy üvegajtó mögött  egymásra préselődő emberek, akik alig várják, hogy kinyissák az ajtót. Egy pillanat múlva kizúdul az áradat, félreállunk, hogy ne sodorjanak el minket. Csak mi ketten megyünk fel. Az üvegajtó bezáródik mögöttünk. A terem falai teljesen üresek és csupaszok, még képkeretek sincsenek rajtuk. Életem előveszi fekete szemceruzáját és rajzolni kezd egy táncoló alakot az egyik falra.

Már megint vonatokkal álmodom. Most a Városon haladok át, két állomásának érhetetlen nevet adtak, és nem a Város mellett, a laktanya mellett halad el a vasút, hanem a Népkerten keresztül, ahol olyan vurstli zajlik, mint amilyen a régi május elsejéken, ahol 40 évvel ezelőtt a „hangszórók bömbölésében” is megtaláltam Kékasszonyt. Most nincs itt, de más arcok sincsenek. Később a vonat egy hosszú utcán halad végig, amely régebben Lenin nevét viselte, most minden házból kocsma lett és mindegyik tele is van, de egyetlen ismerőst sem látok, pedig valamikor nem tudtam úgy végigmenni a Városon, hogy az állomástól a főtérig legalább 5-6 ismerőssel ne találkozzam.

Egyetemi épület, ahol csak nagy, hegymenetes előadó termek vannak, mindegyikben szónokol valaki tömény ostobaságokat. Rám pedig valamennyi teremben vizelhetnékem támad, de nem tudom, hogy azért-e, mert sokat ittam, vagy mert annyira megvetem e sok hordószónokot, vagy pedig meg akarom jelölni a helyeket, mint a macskák. Minden esetben az utolsó pillanatban észrevétlenül el tudok tűnni. Miután már végigjártam az összes termet, megszólít egy, a néhai amerikai cowboy-elnökre emlékeztető  fazon, hogy vegyem magamhoz a szuperbiztonsági zárral ellátott fekete elnöki táskát. Próbálom elhárítani, van nekem saját táskám, egy nagyon kényelmes, számomra fontos tartalmú kék válltáska, de csak erősködik. Végül engedek neki, és alig várom, hogy valahol elhagyhassam. Csak aztán jut eszembe, hogy mi lesz, ha egy elmebeteg kezébe kerül? De már késő bánat, így lehet, hogy én leszek a felelős a világ pusztulásáért. Pedig amikor szóba kerül, hogy megérett az idő a világvégére, mindig sajnálom az évezredek alatt felhalmozott emberi értékeket, nem is szólva lemezgyűjteményemről és könyvtáramról.

Élvezd bakelit-lemezeidet, digitális átjátszás mp3-ra! – kapom meg már sokadszor a reklámot. A hirdető úriember valószínűleg soha életében nem hallott egy bakelit-lemezt úgy istenigazából megszólalni, különben nem tenne ilyen elfogadhatatlan ajánlatot.

Soha nem lehet tudni, mi az, ami megragadja az embereket, és azt sem, hogy mikor, a műalkotások terén sem. Néha meg vagyok győződve arról, hogy egy-egy írásom robban az Interneten, aztán alig olvassák, máskor pedig özönlenek hozzám. A minap egy 10 nappal korábbi színházi kritikámra két napon át valósággal habzsolták, de mivel egyetlen komment sem érkezett, nem tudhatom, mi volt az, ami ennyire tetszett nekik. Talán csak nem az áthallás a darabokra tépett Magyarországról?

Egy hosszú orrú bogár halálát lelte egy összegyűrt, nyeretlen lottószelvényben. Egy félórával később egy hosszú farkú cinke beköszönt a szélesre tárt ablak párkányáról. Már megérte megérni ezt a hajnalt is.

Egy könnyzacskós amerikai angyalos sorozatba belerángatták szegény Parkinson-kóros Muhammad Alit, mint példaképet. Pedig ő azzal lett örökre a „Legnagyobb”, hogy önmagában hitt.

Szelt már Ön turkesztáni dinnyét szamurájkarddal?