Sokszor elgondoltam már, hogy milyen lenne, ha valaki egy szép napon beállítana hozzám és teljes bizonysággal megmondaná, hogy mennyi időm van még hátra. Mindenkit felkeres egyszer a Kővendég. Nem kell ahhoz Don Giovanninak lenni, egy erények és gyarlóságok között egyensúlyozó földi halandó is megérdemel ennyit.
A hátralévő idő eltöltésére számtalan variáció kínálkozik, ahogyan a zenei skáláknak sincsenek korlátai. Összehívni a régi cimborákat és még egyszer úgy istenigazából berúgni; felkeresni a régi szerelmeket, és mindenért kölcsönösen bocsánatot kérni; elvonulni a világtól, mert az öreg elefántok, és számot vetni azzal, amit tettünk, ahogy éltünk; végignézni újra kedvenc filmjeinket, végighallgatni kedvenc lemezeinket, végigolvasni kedvenc könyveinket, hátha magunkkal tudunk vinni valamit azokból az élményekből, amelyek rányomták bélyegüket az életünkre; Kitérni, betérni, meggyónni, bűnbánatot gyakorolni.
De vannak ennél sokkal jobb megoldások is.
Bejárni azokat a helyeket a világon, ahová mindig vágytunk, de valamilyen okból, vagy valamilyen ürüggyel sosem mentünk el; megtanulni egy új nyelvet, mint az auschwitz-i deportált, aki tudja, hogy ennek egy nappal a halála előtt ugyanannyi értelme van, mintha lenne még hátra húsz éve; tanítványokat gyűjteni, akik továbbadják tudásunkat és tapasztalatunkat; számba venni megvalósulatlan terveinket és kiválasztani azt az egyet, amiből a Végső Nagy Mű lehet.
Ahogyan Wolfgang Amadeus Mozart tette.
Hogy az ő Kővendége valóság volt, egy otromba tréfa, vagy csak egy beteg ember lázálma, mindegy: ő tudta, mi a dolga. És pimaszul kihívta maga ellen a Halált, a vészesen fogyó Időt. Egyetlen igazi segítsége volt, a Teremtő, aki egykor rátette őt az Ősrobbanás hullámhosszára és a hanyatló test lassan feleslegessé váló erejét is átcsoportosította zseni-lelkébe, az Univerzum minden neszét észlelő és meghangszerelő agyára, hogy eggyé tudja olvasztani az üdvözültek ragyogását a pokolra szántak súlyos terhével. A Halál látszatgyőzelmet aratott csupán felette, miként azok is, akik jeltelen sírba hajították földi maradványait. A Nyomot, amelyre hivatott volt, eső el nem mossa, fű be nem növi.
Sokan felteszik ma is a kérdést: mit alkothatott volna még Mozart, ha hosszabb élet jut neki? De kérdezem én: torzó-e Villon, Raffaello, Puskin, Petőfi, Van Gogh, Coltrane, vagy Hendrix életműve? Mindegyikük elkészült azzal a művel, amellyel lényegüket hagyták itt. Van, aki utolsó leheletével, van, aki korábban. Mozart a szenvedés méltóságával és az isteni talentum magától értetődő könnyedségével írta meg sírfeliratát, gyászmiséjét, miközben egy jóízűt köpött az őt kitaszító világ sírjára.
Az én Kővendégem még várat magára. Egyikünknek sem sürgős. Legalább addig kiválaszthatom utamat a szűk időalagútban. Tudni fogom a legjobb választ.
(Mozart: Requiem – Mátyás templom, 2013. november 9)
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
