Írolvasgondol

Itt és most, büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy engem kihagytak a rendszerváltásból. Ahogy a szaknévsorból, az üldözöttek, a mártírok, a hősök, a demokratikus és a népnemzeti ellenzék, valamint az író- és más alkotó szövetség névsorából.

Azaz: nem mondok igazat.

Azért hagytak ki, mert nem is akartam részt venni benne.

Önmagammal voltam elfoglalva. Hiszen válaszút előtt álltam. Magánéletem éppen egy rakás csőd volt, szakmai kettős életem pedig hovatovább tarthatatlanná vált. A hírügynökségi munkát ugyanolyan tisztességesen végeztem, mint a korábbi években, de már ritkán voltak olyan pillanatok, amelyek felvillanyoztak. Például annak az évnek december 22-éje, amikor én adtam hírül Magyarországnak a rádiós gyorsszolgálaton keresztül, hogy elkapták Ceausescut. A kulturális újságírás viszont annál nagyobb örömöket és anyagi sikereket is hozott: már két ifjúsági lapnál volt állandó rovatom, egy harmadikban rendszeresen jelentek meg „sztárinterjúim” (A „sztár” szó sértés riportalanyaimra nézve, hiszen olyanok voltak köztük abban az évben, mint Pandit Ravi Shankar, Joan Baez és Carlos Santana). És akadtak más lapok is, amelyek szintén szívesen láttak. Az egyik zene magazinban hihetetlen csapat jött össze: egyikük ma kiváló oknyomozó riporter, a másik politikusi pályára lépett, a harmadik pedig egy univerzális zseni lehetett volna, ha élete nem törik ketté 49 évesen. A rock klasszikus lemezeihez írtam ismertetőket egy kedves rádiós Kollegina műsorába. Tudtam, hogy előbb-utóbb választanom kell a biztosnak látszó hírgyártás és a nagy perspektívákkal kecsegtető kulturális újságírás között, de a döntés a következő évre maradt, amikor már tudtam, hogy fő munkahelyemen kegyvesztett lettem. Néhány akkori főnöknek túl sok volt, hogy három év alatt négy könyvem jelent meg. Az utóbbi kettő éppen abban az évben. És már elkezdtem írni az ötödiket, amelynek főhőse egy évtizeden át kísértett: eladtam neki a lelkemet életem addigi legnagyobb  sikeréért.

Itt és most, büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy nem vettem részt tüntetéseken. Most sem mondok igazat, mert bizony, Joan Baezt pár száz magammal elkísértem a kínai nagykövetséghez, ahol a „Folk Madonna” elénekelte az Amazing Grace-t, a Tienanmen-téri áldozatok emlékére.

Amúgy tv-ből követtem az eseményeket. Úgy ahogy. Bele-belenéztem abba a bizonyos nagy temetésbe, és az egyik szónok láttán megjegyeztem, hogy „ha ez a fiatalember hatalomra jut, Isten irgalmazzon az országnak”. E kijelentésemet akkor csak Gyermekeim Anyja hallotta, és valószínűleg ő sem tulajdonított neki nagy jelentőséget, hiszen akkor mindent sötét színben láttam. Aztán bele-belenéztem egy másik nagy temetésbe, néhány hónappal később pedig a „nagy örömünnepbe”. Igazából csak egy mozzanat maradt meg az utóbbiból: valaki elüvöltötte magát a színpadon, hogy „soha többé kommunizmust” és engem a fickó a nácivá vált Pinkre emlékeztetett a Falból.  Valami rémlik a berlini falbontás képeiből is. És talán egészen frissen eljutott hozzám Neil Young dala, a Rockin’ In The Free Worldje. A próféta szólt az ontariói Kőrisemberből…

Emlékszem a Milan BEK-győzelmére, de még inkább az elődöntőre, amikor Van Bastenék 5-0-ra gyalázták le a Real Madridot. Egy vidéki szállodában néztem, erősen illuminált holland drukkerek között. Azért a legnagyobb az első gól, Ancelotti bombája volt. Kilenc évvel később személyesen is gratulálhattam neki.

És azt is érzékeltem, hogy egyre többen „világosodnak meg”. Saját környezetemben is. És ettől kezdtek gyomortáji diszkomfort-érzéseim lenni.

De most itt a lehetőség, hogy megtudjam végre, pontosan, hitelesen, hogy mi is történt abban az évben. Tv-sorozatban tudatják velünk, hogy „kik voltak, mit akartak” és hogyan.  Egyszer s mindenkorra, hivatalosan, megfellebbezhetetlenül.

Attól tartok, hogy megint kimaradok belőle. Inkább vállalom régi szerepemet: az ember, aki túl keveset tudott és azt is rosszul.