Az Oknyomozónak már csak néhány napra lett volna szüksége, hogy teljes egészében feltárja egy nagy hatalmú család történetét, és bemutassa országnak-világnak, milyen sötét üzelmekkel, hány holttesten keresztül jutottak el odáig egy ország kormányzásáig, egészen többszörös elnöki hivatalig. Már csak a pontot kellett volna feltenni az i-re. Sejtette, hogy ez lesz a legnehezebb lépés.

Baljós előjelek akadtak bőven. Forrásai között volt a család két fekete báránya. Mindketten magas kort értek meg, nekik már semmi nem számított. Éppen ezért haláluk sem lepett meg senkit, az már annál inkább, hogy a halálhírüket szinte minden lap, minden televízió másképpen jelentette be, a körülmények még véletlenül sem egyeztek. Ekkor felkereste az Oknyomozót egyiküknek a fia, de egy váratlan látogató megzavarta beszélgetésüket és kénytelenek voltak újabb randevút kitűzni. Közben az Oknyomozó rövid időn belül harmadszor költözött: először az egyik barátnője dobta ki, mert megunta őt, aztán a második, mert félt a munkájától. Szerencsére egy régi gimnáziumi osztálytársnője, akivel félúton voltak a barátság és a szerelem között, felajánlotta neki egyik lakását a fővárosban, a folyóhoz közel, szemben azzal a házzal, ami valamikor fogház volt, és még dal is született róla. Dokumentációjából azonban mindig ott hagyott valamit előző szállásán, és most végre, hogy egyedül, nyugodtan dolgozhatott, a nála lévő anyagok rendszerezése után már csak a hátrahagyottakat kellett visszaszereznie, hogy összeálljon szenzációs könyve.

Erre azonban nem maradt ideje.

Csengettek. Belépett több biztonsági ember-kinézetű fickó kíséretében egy magas, kerekarcú, idősebb férfi. Az Oknyomozónak rémlett ez az arc a moziból, mintha látta volna őt egykor egy selyemfiú, máskor pedig egy gátlástalan géhástiszt szerepében. Nem állta meg, hogy rá ne kérdezzen. „Igen, én vagyok - felelte a férfi - de a színészet mindig csak álca volt, valójában évtizedek óta a Család szolgálatában állok.” Ennél már csak az döbbentette meg jobb az Oknyomozót, hogy barátnője, akitől a lakást kölcsönkapta, ott állt a „színész” mellett, a lelkifurdalás legkisebb nyomát sem mutatva. Ő tudatta szenvtelen hangon az Oknyomozóval, hogy a férfi, akivel találkoznia kell, sajnálatos balesetet szenvedett, egy órával korábban beleszédült a folyóba és megfulladt. A „színész” azonban megnyugtatta: nincsen semmi baj, könyve meg fog jelenni, méghozzá a Család kiadásában. „Most pedig van 12 perce, hogy elkészüljön és velünk jöjjön” – közölte az Oknyomozóval és valamennyien távoztak.

Hősünk sóbálvánnyá meredve állt a lakás közepén. Miért éppen 12 perc? Mondhatott volna tizenötöt, húszat, az sem lenne elegendő semmire. Még egy jóízű fürdésre sem. Lelki szemei előtt megjelentek korábbi lakásai, amelyeket valószínűleg már régen feldúltak. Mit szedjen össze sok-sok holmijából, mikor csak kutatásának anyagai több bőröndöt is kitesznek?

Közben eltelt öt perc.

Az Oknyomozó döntött. Két házzal odébb nemrégiben újra megnyitottak egy régi gyógyfürdőt. Bezárta a lakást, maga mögött hagyva mindent, és elindult a fürdőbe. Először nem találta a bejáratot, majd amikor végre meglátott egy ajtót, rájött, hogy a női fürdőben van. A bent lévő hölgyek, fiatalok és idősebbek, akik valamennyien meztelenül élvezték a gyógyvizek jótékony hatását, ügyet sem vetettek rá. Az Oknyomozó szintén teljesen levetkőzött – nem is volt nála fürdőnadrág – kéjesen elmerült az egyik medencében, lehunyta a szemét, és elkezdte memorizálni a több ezer dokumentumot. Örömmel állapította meg magában, hogy a legkisebb részletre is kristálytisztán emlékszik.

A 12 perc már régen letelt. Talán a 12 ezer is. Amikor az Oknyomozó újra kinyitotta a szemét, teljesen egyedül volt a fürdőben. Nem jöttek érte. Most már csak azt nem tudta, hogy az agyában kész könyvet hogyan juttatja el a külvilághoz. Ennek is megtalálja a módját, gondolta, ehhez azonban előbb meg kell találni a kijáratot.

Még nem tudta, hogy a fürdő ajtóin csak befelé lehet menni.