Első emeleti, udvarra néző lakásban lakunk, belül hosszú, zajos folyosó húzódik az ajtónk előtt. Sok az új lakó és gyakran érezzük úgy, hogy nem mindenki tudja, hol lakik.
Egy férfi a házból különösen kezd idegesítővé válni. Állandóan benyit hozzánk, hol éjjel, hol nappal, és úgy viselkedik, mintha otthon lenne. Nem használ neki a szép kérdés, a keményebb fenyegetés sem. Végül bereteszeljük az ajtót és magunknak is csak másodpercekre nyitjuk ki, nehogy megrontson.
Így sem tudunk megszabadulni tőle. Fogja magát és felmászik az erkélyünkre. Ezt már nem bírom cérnával, elkapom a derekánál fogva és lehajítom az udvarra. Aztán megrémülök, hogy esetleg komolyan összetöri magát, megnyugszom, amikor látom, hogy feltápászkodik. Bízom benne, hogy ez a lecke elég volt neki. De nem, újra elindul, hogy felmásszon hozzánk.
Véget vetek ennek az agyrémnek – gondolom és a tettek mezejére lépek. Előveszem legnagyobb késünket, ezzel már sikerült néhány Jehova tanúját is futásra kényszerítenem, leugrom az erkélyről és nekirontok. A fickónál egy hosszú seprűnyél van, azzal védekezik, szabályos vívócsörte zajlik közöttünk. Hirtelen egy másik kapualjból kiugrik két fehér köpenyes ápoló, megragadják bajkeverőnket. „Mit akarsz vele, nem látod, hogy közveszélyes őrült?” – mondják.
Csak nehezen értem meg, hogy nem őrá mondták, hanem énrám….
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
