A 70-es évek elejére tehető a jazz-zel való behatóbb ismerkedésem, ekkor szereztem be első felvételeimet a külföldi és hazai termésből. Ekkor kaptam meg a Benkó Dixieland Band első lemezét, amely azóta is kifogástalanul szól bakeliten, és egyfajta körképet nyújt a zenekar széles palettájáról. Utólag érthetetlen, hogy a BDB miért csak ilyen későn jutott lemezfelvételhez (igaz, a pályatársak sem jártak sokkal jobban), pedig akkor már hírnevük bőven túljutott az ország határain, éppen abban az évben, 1972-ben a legrangosabb európai jazz-fesztiválon, Montreux-ben kapták meg Európa-díjukat.
Mindez annak kapcsán jut eszembe, hogy az a zenekar alapítója, dr. Benkó Sándor ma ünnepli 75. születésnapját, mi mással, mint egy BDB-koncerttel, ezúttal a Városmajori Szabadtéri Színpadon.
Valahol nagyon irigylem őt: az ő korosztályában, de még a következő nemzedékekben, így az enyémben is, sokan vágtak bele a zenélésbe középiskolás korukban, de kevesen akadtak olyanok, akik valóban be is teljesíthették álmukat – a legtöbbször elfogyott a kitartás, kevésnek bizonyult a tehetség, vagy egyszerűen fontosabbá vált a megélhetés, a család eltartása. Benkó Sándor ebben egyedülállóan szerencsés, hiszen miközben komoly „civil” hivatást választott – mérnökként, egyetemi tanárként, kutatóként, az utóbbi évtizedben jazz-történészként nemzetközi rangot vívott ki magának – aligha lehetne azzal vádolni, hogy megmaradt „hobbizenésznek”: klarinétjával, zenekarával a világot bejárta és ma is telt házak előtt játszanak.
Nehéz lenne választani saját élményeim közül is, hiszen jártam jó néhányszor a Török Pál utcai klubban, rendszeresen kilátogatunk az óbudai nyári bulikra – néhány éve még reménykedtünk, hogy fél órával a kezdés előtt lesz ülőhelyünk, most már inkább eleve beállunk mozgáskultúránk fejlesztésére és elképzelni is nehéz a When The Saints-et mással (természetesen Berki Tamás énekével) – és lelki szemeink előtt ott lebeg a Tiger Rag „erotikus akcióklipje” a 80-as évekből. De talán az 1977-es, 20 éves, Erkel Színház-beli koncert az, amelynek minden hangja megmaradt bennem, különösen amikor George Proberttel a Tin Roof Bluest fújták, de az Edison and the Chewing Gum örökbecsű bendzsószóló, a Bourbon Street Parade és a St. James Infermary is itt hagyta a nyomát. Utánozhatatlan az is, ahogyan régi magyar slágerek megszólalnak az ő felfogásukban, Az egyiknek sikerül…-től az Ott fogsz majd sírni…ig. És emlékszem az eltávozottakra: Vajda Sándor parádés bőgő-magánszámaira, amely alá a fúvós szekció adta a kórust, Halmos Vilmos páratlan könnyedségére a zongora mögött, Zoltán Béla Ochi Csornié-jára….Az ünnepelttől pedig elválaszthatatlan a Petite Fleur romantikus dallama, amely immár legalább annyira az övé, mint a szerző Sidney Bechet-é.
„Hihetetlen, a Benkó nem öregszik” – hallottam a minap. Nincsen ebben semmi különös: aki egész életében zenél és tanít, folyamatosan kapja (és adja is) a pozitív életenergiákat. Így érdemes 75 évesnek lenni…
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
