Írolvasgondol

Még 1968-ban, az Elbától nyugatra, egy villanyborotva-reklámban hallottam először azt a kísérteties szájharmonika és gitárszólót, és egy senkihez sem hasonlítható, magas, fátyolos orrhangot. A dal az On The Road Again volt, amibe azóta is beleborzongok, az előadó pedig a Canned Heat, Alan C. Wilson énekével.

A „Blin’ Owl” (Vak Bagoly) becenévre hallgató muzsikus 45 éve, 1970. szeptember 3-án halt meg, alig 27 évesen. A dal eredetileg egy, az 1920-as években született blues újraértelmezése volt. Nem véletlenül: a jól táplált eminens kisdiákra emlékeztető, szódásüveg-szemüveges Wilson ugyanis zeneművészeti főiskolát végzett, szájharmonikázott, gitározott és zongorázott, diplomamunkáját pedig a 20-as és 30-es évek blues-zenéjéből írta. Mindemellett hatalmas blues-lemezgyűjteménnyel rendelkezett. A gyakorlatban is hivatásának tekintette a blues értékmentését, ő fedezte fel újra a régen elfeledett Son House-t, és szájharmonikán kísérte őt House 1965-ös visszatérő albumán, a Father Of The Blues-on. Ekkortájt találkozott egy másik megszállottal, az élethabzsoló, hatalmas termetű Bob Hite-tal, aki „The Bear”, a Medve néven vált ismertté a rock-ban. Ők alakították meg egy harmadik lemezőrült, gitáros barátjukkal, a korábban Frank Zappa mellett inaskodó Henry Vestine-nel, azaz „Sunflowerrel” (Napraforgó), a Canned Heat együttest, az egyik első amerikai fehér blues-bandát, amelynek nevét Hite egy 1928-as Tommy Johnson-felvételből vette.

 A Canned Heat, amely egyedi módon vegyítette a hagyományos bluest, az elektromos rock-ot és a boogie-t, 1967-ben vált széles körben ismertté a Monterey-i fesztiválon, ebben az évben jelent meg első albumuk is, rajta a Dust My Broom és a Bullfrog Blues című klasszikusokkal. A következő két év jelentette a banda csúcsát, amikor a három alapító mellett Larry Taylor basszusgitáros, aki később John Mayall-lal is muzsikált, és Fito de la Parra dobos játszott a Heat-ben: előbb, 1968-ban, megjelent a Boogie With Canned Heat, rajta az On The Road Againnel, és a kábítószeres rock egyik alapdalával, az Amphetamine Annie-val, valamint a 12 perces Fried Hockey Boogie-val, majd 1969-ben adták ki a fehér blues történetében egyedülálló dupla Living The Blues-t.

Az album, amelynek belső fotóján a zenekar tagjai sűrű zöld növényzettől alig-alig rejtve meztelenül láthatók, tartalmazza egy másik nagy slágerüket, a Going Up The Country-t, amely a rousseau-i „vissza a természethez” elve rockos megfogalmazása, és a Woodstock-film bevezető zenéje lett. (A dal 25 országban lett listavezető). De nem elsősorban ettől a daltól lett örökbecsű, hanem két hosszú műtől: a Parthenogenesis című, 19 perces kísérleti darab a blues és a pszichedelikus hangzások remek egyesülése – a gitár szitár- vagy dorombhangú megszólalása, a szájharmonika mantra-szerűsége minden „pótszer” nélkül átviszi a hallgatót egy másik dimenzióba; a másik pedig a több mint 40 perces, két lemezoldalt betöltő, élőben felvett Refried Boogie, amelyben egy pofonegyszerű sémának aknázzák ki minden lehetőségét valamennyi hangszerükre.

Természetesen ott voltak Woodstock-ban is, kár, hogy az eredeti filmből kimaradt fellépésük, holott ők koncerten produkálták a legjobb zenét. Közben példaértékű volt ragaszkodásuk a gyökerekhez és eredeti célkitűzéseikhez. Ebben a szellemben járták ki, hogy kiadójuk, a Liberty lemezszerződést kössön Albert Collinsszal, ők vitték el Skip James-t a newporti fesztiválra, ők ismertették meg a nagyközönséggel Memphis Slimet és Clarence Brownt. A legsikeresebb együttműködésük azonban a John Lee Hookerrel való közös munka. A Hooker ’n’ Heat, 1970 májusában felvett kettős koncertalbum fényes bizonyítéka annak, hogy a blues nem bőrszín-függő. Pontosan 20 évvel később a Heat tagjai ott voltak a Hooker élete legnagyobb sikerét jelentő, Grammy-díjas albumán, a The Healeren is.

1970 nyarán készült el a Canned Heat nagy korszakának utolsó albuma, a Future Blues, amelyen ismét egy régi dal, a Let’s Work Together új feldolgozása aratta a legnagyobb sikert. Az albumon, amelyen már Harvey Mandel gitározott, a belső borítón a kaliforniai ősfenyők között fényképezték le a zenekart, és Wilson szenvedélyes szöveget írt hozzá a természet e csodáinak megmentéséért. Senki sem hitte volna akkor, hogy a zárkózott természetű, depresszióra hajlamos, a sztárvilágtól fényévekre lévő muzsikus hamarosan itt hagyja a földi életet: 1970. szeptember 3-án találtak rá Hite Los Angelesi házának kertjében. Először gyilkosságra gyanakodtak, az első sajtójelentések még azt írták, hogy Alan egy kínai drogdíler áldozata lett. A törvényszéki orvos kábítószer-túladagolást állapított meg nála, de azóta is mindenki állítja, hogy a Vak Bagoly szándékosan vette magához a halálos dózist.

  A Canned Heat pályája megtört, bár azóta is folytatják a koncertezést és – bár ritkábban – a lemezkészítést, váltakozó felállással. A világ minden bandájánál többet játszottak a különböző motoros fesztiválokon. Az alapítók közül már senki sem él, Bob Hite-ot 1981 április 5-én szívroham vitte el, 1997 október 20-án pedig Henry Vestine is követte két régi barátját. Ő egy párizsi koncert másnapján halt meg a francia fővárosban. Közben a bandában, amelynek életben tartója Fito de la Parra lett, olyanok játszottak, mint a nagyszerű gitáros Walter Trout, vagy Don Preston, a Mothers of Invention tagja, majd a Zappa-emlékzenekar, a Grandmothers vezetője. Fito írta meg a Heat történetét 2000-ben Living The Blues címmel. Legutóbbi stúdióalbumukon, a 2003-as Friends In The Canen ismét hallható az azóta már szintén eltávozott John Lee Hooker, akivel az évtizedek folyamán többször is együtt koncerteztek, még a New York-i Carnagie Hallban is, valamint Taj Mahal.

   És a reklámokban azóta is felhangzanak Canned Heat-számok: a Goin’ Up The Country-ra egyaránt lecsapott a Chevrolet, a legnagyobb édes-szénsavas üdítő és a legnagyobb gyorséttermi lánc, a Let’s Work Togetherre a Levi’s, a Lloyd’s Bank és a brit elektromos társaság, míg az On The Road Again – a „Vak Bagoly” utánozhatatlan énekével és szájharmonikájával - a Miller sört ízesíti.