Írolvasgondol

Hat tekintet szegeződik a jámbor külsejű, szemüveges bíróra. A négy férfi és a két nő a vádlottak padján nem bűnöző. Becsületes állampolgárok, akik soha sem kerültek összeütközésbe a törvénnyel és egyetlen tulajdonságuk sem hajlamosította őket erre. Ami velük történt, az váratlan, alattomos, rettenetes. És, ki tudja, talán mindenkivel megtörténhetett volna.

Ez a kérdés foglalkoztatja a teremben a közönséget és a nagy számban megjelent, de szokatlanul csendes újságírókat.

Vajon bárki közülük megérdemelné-e, vagy nem, hogy ezekkel az emberekkel együtt üljön a vádlottak padján?

Itt van először is Jean-Didier Miller, egy jóravaló 23 éves fiú, újságkihordó. Összeszorított szájjal néz a bíróra, de csaknem sír. Az apja és az anyja is a teremben vannak

A másik, Adolf Nissau, részlegvezető egy bankban, 38 éves. Vidám, joviális ember, de most összeráncolt homlokkal ül és időnként zavart pillantásokat vet a teremben ülő kollégájára.

Herman Fohlen, állami alkalmazott, aggodalmát és talán szégyenét rejtve hajtja le a fejét. Mellette ül egy 39 éves építész. Intelligens arca van. Mosolyogni próbál, valószínűleg azért, hogy megnyugtassa a feleségét, aki szintén vádlottként van jelen.

Az asszony mellett özvegy Millerné. Sápadt, mint a halál. A fia is ott van a teremben a közönség soraiban.

Négy férfi és két nő várja, hogy rekonstruálják az eseményeket, amelyek vádlottakat csináltak belőlük.

Először a fiatal Jean-Didier Miller tesz vallomást.

-Fél öt körül – kezdi tompa hangon – a 352-es úton haladtam a furgonommal.

A bíró félbeszakítja:

-Felhívom a figyelmet arra a körülményre, hogy az útról akkorra már eltakarították a havat, de a mező és főleg az út két oldala havas volt. Egyébként ebben az időpontban újra elkezdett esni a hó. Az eset január 1-ről január 2-re virradóra este és éjszaka történt, több mint mínusz 16 fokos hőmérsékletnél.

-Fogyasztott alkoholt, Miller?

-Nem, bíró úr.

-Rendben, folyassa!

-A város szélétől körülbelül 5 kilométerre vettem észre az emberi testet a hóban. Megálltam. Aztán visszatolattam. Akkor láttam meg, hogy egy férfi az és csaknem teljesen meztelen. És…akkor…továbbmentem.

-És miért nem szállt ki a kocsijából, Miller úr?

-Mert attól féltem, hogy valami csapda, hogy az az ember direkt megjátszotta az egészet, hogy odamenjek és aztán megtámadjon. De értesítettem a rendőrséget, amikor megérkeztem az újságlerakathoz.

-Hálásak vagyunk Önnek, Miller úr, de az a lerakat 50 kilométerre van onnan, tehát csak 45 perccel később tudta értesíteni a rendőrséget.

Egy postakocsi vezetője a következő tanú. Röviden, gyorsan, mogorván beszél, mintha sürgős dolga volna.

-Amikor megláttam a hóban egy rózsaszínes foltot, ami olyan volt, mint egy emberi test, leszálltam a két kollégával együtt, akik velem voltak a kocsiban. Láttam, hogy egy fiatalemberről van szó és hogy halott. Nem nyúltunk hozzá, hogy ne töröljük le a nyomokat és mindjárt értesítettük a legközelebbi községben a rendőrséget.

-Köszönöm, uram. Hívják most be Kapler felügyelőt.

Kapler felügyelőről csak annyit jegyzünk meg, hogy öreg róka, aki lelkiismeretesen végzi munkáját, jelentése is alapos.

-Fél 6-kor érkeztem a helyszínre. Láttam, hogy a hóban emberi test fekszik. Egy szőke fiatalember volt, akinek nem volt egyéb öltözék, csak egy alsónadrág. Halott volt, de valószínűleg nem régóta, mert a hó, amely csak háromnegyed órával előtte állt meg, nem takarta be. A testen nem látszott komoly sérülés. Viszont a lábai szorosan össze voltak kötve, lehetetlennek látszott kézzel kioldani. A csuklói is össze lehettek kötve, mert mély vágás volt rajtuk. A nyomok alapján, amelyeket a hóban hagyott, megértettem, hogy jutott el odáig: zárt lábakkal ugrált. Ötszáz méteren keresztül követtem ezeket a nyomokat, beértem egy kis erdőbe és ott egy fához. Nyilván odakötözték, mert a vastag hóréteg alatt rengeteg lábnyom maradt meg. A dráma úgy este 11 és éjfél körül zajlott le, becslésem szerint.

Könnyen el lehet képzelni, mi történt. A fiatalembernek, akit nyilvánvalóan megtámadtak, valahogy sikerült kezeit kiszabadítania, miután támadói elmentek, aztán ugrálva eljutott az útig, és abban reménykedett, hogy egy autós segítségére lesz.

-Felügyelő úr, elfelejtett egy részletet, amely mindnyájunkat nagyon szíven ütött…

-Á, igen.  Amikor a fától elindultam a nyomok után az úthoz, megfigyeltem, hogy az ugrások igen rövidek voltak. Ez a zárt lábakkal való futás a hóban nagyon kimerítő lehetett szerencsétlen számára. Ötszáz métert megtenni, így, a vastag hóban, rettenetes!

-Hogyan tudta azonosítani az áldozatot?

-Nagyon könnyű volt. Guillaume Macken postai alkalmazott, az apja hiába várta haza egész éjjel. Ő jelentette be hajnalban a fia eltűnését.

-És hogy sikerült kézre keríteni a fiú támadóit?

-A kocsija vezetett nyomra.

Az áldozat apjának ügyvédje kér szót:

-Bíró úr, a kocsinak van egy kis története, szeretném elmondani: Ulrich Macken, az áldozat, elektroműszerész volt. Tizennyolc éves volt csak, de keményen dolgozott. arról álmodott, hogy vesz magának egy használt kocsit. Nagyon keveset keresett, és hosszú hónapokig gyűjtötte rá a pénzt. Rettentő boldog volt, amikor Karácsony előtt sikerült vennie egy 1966-os Fordot. Azonnal ki is dekorálta az összes ajtaját rózsás matricával.

A felügyelő e kitérő után folytatja:

-Tehát, mint ahogy az előbb mondtam, a kocsi vezetett nyomra. Amikor másnap reggel visszamentem a helyszínre, a legnagyobb meglepetésemre ott találtam az áldozat rózsákkal díszített Fordját. Egy fiatalember éppen akkor akart eltűnni az erdőben. Elővettem a pisztolyomat, és megállítottam. Egy 25 éves csavargó volt. Megtaláltam nála az áldozat jogosítványát. A társát csak este sikerült letartóztatni, mert az erdőben észrevett és elmenekült. Egy istállóban bújt meg. Ők ketten adták aztán meg a harmadik ember nevét. A gyilkosság rekonstruálása…

-Azt javaslom – szakítja félbe a bíró – hogy nagyvonalakban ismertesse a három csavargó tettét, mert ezen a tárgyaláson nem ők a szereplők.

-Ahogy óhajtja. Újév estéjén Ulrich 22 óra tájban jött ki egy diszkóból. Vele egyidőben távozott egy közeli bárból a három csavargó. Egy barátnőjüket akarták meglátogatni, de nagyon hideg volt, nem akarózott nekik gyalog nekivágni az útnak. Ekkor észrevették Ulrichot, aki beindította a kocsi motorját. Villámgyorsan cselekedtek. Az egyik kinyitotta az ajtót, megragadta a fiatalembert a hajánál fogva és kését a torkának nyomva, átlökte a jobboldali ülésre. A többiek is beszálltak. Elautóztak a város széléig, az erdőben levetkőztették áldozatukat, rongyot tömtek a szájába és egy fához kötözték a kocsiban talált dróttal. Ezután a legnagyobb lelki nyugalommal visszamentek a városba.

Másnap, pusztán kíváncsiságból, ketten visszamentek megnézni, mi van a fiúval. Ekkor botlottam bele az egyikbe. Meg kell mondanom, hogy hármuk közül az egyik bevallotta, hogy tekintettel a hidegre, biztos volt abban, hogy a fiú meghalt, ha közben senki sem talált rá…

-Helyben vagyunk – mondja a bíró, és az egész terem a hat vádlott felé fordul.

Amikor Kapler felügyelő és a bíró rekonstruálták az ügy kronológiáját, felfigyeltek egy részletre.  A fiatalember 22 órakor jött ki a diszkóból. A csavargók körülbelül fél 11-kor kötözték a fához és azonnal el is mentek. Ezt igazolja az a hóréteg is, amely a nyomokat fedi. Másrészt a hóréteg vastagsága a fiúnak az úthoz vezető lábnyomain azt mutatja, hogy elég hamar el tudta oldani magát a fától. Ezzel szemben felfedezésekor a testén hónak nyoma sem volt. Pedig a hóesés csak hajnali 5 óra felé állt el. Ebből az következik, hogy minimum öt óra hosszat állt összekötözött lábakkal, meztelenül, mínusz 16 fokban az út szélén segítségre várva. Segítség pedig nem jött, mivel a postai alkalmazott, az egyetlen, aki segíteni akart, már holtan találta.

-Mi okozta a halálát? – kérdi a bíró a törvényszéki orvostól.

-A hideg, bíró úr. Ez kétségtelen, hisz a sebei jelentéktelenek voltak.

Pedig volt forgalom azon az úton az 1971. január 2-re virradó éjszakán.

A rendőrség egy tucatnyi kocsit talált. Nyolc sofőr jelentette ki, hogy nem látott semmit, négyen beismerték, hogy láttak az út mentén egy integető meztelen embert. Ez a négy ember és az utasaik várnak most ítéletre. A vád ellenük kötelező segítségnyújtás elmulasztása.

Jean-Didier Miller már akkor látta az áldozatot, amikor a fáradtságtól a földre esett. Mivel a hó akkor még esett és holttestén nem volt hó, élt még akkor, teste melegétől olvadt el rajta a hó. De a vádlott nem szállt ki a kocsiból, mert attól félt, hogy a férfi csapdát állított számára és meg akarja támadni.

-Ulrich, mint agresszor! – méltatlankodik az ügyvéd – Ő, aki rózsákat rakott az autójára. És ki az a hülye bandita, aki meztelenre vetkőzik mínusz 16 fokban? Maga vagy hazudik, vagy szörnyen ostoba.

-Ügyvéd úr, ön sértegeti a vádlottat. Ő volt az egyetlen, aki értesítette a rendőrséget.

-Igen. Háromnegyed órával később…és későn.

A banktisztviselő következik:

-Amikor megláttam a meztelen, páros lábbal ugráló embert, azt hittem, hogy bolond vagy részeg.

-És?

-Továbbmentem.

-És nem értesítette a rendőrséget. Miért?

-Mert nem vagyok feljelentő…

-Á! Nem akart feljelenteni egy embert, aki meztelenül integetett a hóban. Arra nem gondolt, hogy akár bolond, akár részeg, abban a hidegben okvetlenül megfagy?

-Nem akarom megsérteni a vádlottat – szólt közbe az ügyvéd – Ezért nem beszélek ostobaságról, csupán a képzelőerő teljes hiányáról. Kár, hogy ezért senkit sem lehet elítélni, bár a következményei épp olyan súlyosak lehetnek, mint a szándékos mulasztások.

Az állami alkalmazott:

-Igen, láttam, hogy valaki integet. Lassítottam is. De amikor láttam, hogy egy meztelen férfi, haboztam…

-Végül mégis megállt…-észrevételezi a bíró.

-Igen, a kanyar után.

-Íme! Nagyszerű! Rendkívül fejlett felelősségérzet! – kiált fel az ügyvéd – Akkor állít meg, amikor már nem látta az áldozatot. És akkor, megszabadulva a kínos látványtól, sietett elfelejteni és boldogan elment.

A legdrámaibb vallomást az építész teszi.

A tragédia éjszakáján, miután baráti körben megünnepelték az újévet, fél 12 tájban indul el kocsival feleségével és özvegy Millernével. Minthogy valóban nagyon hideg van, maximumra kapcsolja a fűtést. A lámpák hirtelen egy félig meztelen embert világítanak meg, aki a kezét a feje fölé emelve ugrál.

-Bajorországban láttam már embereket, akik léket vágnak a jégben is úgy fürödnek – magyarázza az építész – Nem nagyon lepődtem meg. Egyébként Skandináviában a január 1-i fürdőzések igen megszokottak. Ezért sem én, sem a feleségem, sem Millerné asszony nem csodálkoztunk. Még beszélgettünk is egy kicsit arról, hogy mi készteti arra, hogy ilyen helyzetben így ugráljon.

-És Ön, asszonyom, mit  gondolt? – kérdezi a bíró a feleségtől.

-Hogy a fiatalembernek biztos nagyon melege volt.

-A mozdulatai túláradóak voltak. Arra gondoltam, hogy talán részeg, vagy őrült, aki fogadásból csinálja – magyarázta Millerné.

Az áldozat édesapja, aki egy ideje szemmel láthatóan ideges, nem bírja tovább:

-Hallják, mit mondanak? – fordul a hallgatóság felé – A fiam élne, ha e gyáva, okoskodó emberek helyett egy paraszt, vagy egy egyszerű mesterember ment volna arra. Ők megálltak volna és tudták volna, mit kell tenni.

-Kérem – szólalt meg az építész – ez a dráma az életem legkeserűbb leckéje és tisztában vagyok azzal, hogy sohasem tudom helyrehozni a hibámat.

Az építész felesége:

-A férjem nagyon szenved az eset miatt. Nem látszik rajta, de nagyon deprimált…

-Nem hiszek magának, sem a férjének – szakítja félbe Ulrich anyja – Nem álltak meg, mert önzők, mert fáztak és siettek haza. Úgy gondolták, hogy ha megállnak, esetleg kellemetlenségeknek néznek elébe. Vannak maguknak gyerekeik?

-Igen, egy 12 és egy 14 éves fiú.

-És el tudná képzelni, hogy az egyikkel ilyesmi történjen?

-Képzeljék el, mit érzett az a fiú, amikor nem álltak meg – teszi hozzá az ügyvéd.

A bíróság a hat vádlottból ötöt bűnösnek talált, mert mínusz 16 fokban, legyen az normális, bolond, vagy részeg, meztelenül minden ember megfagy.