Írolvasgondol

A rock élő múmiája, a Főszakadt, akinek ráncai már-már ugyanolyan közmondásosak, mint nem túl bravúros, ám annál jellegzetesebb gitárjátéka. Keith Richards-on egyszerűen nem fog sem az idő, sem pedig az évtizedek óta két végén égetett élet. Azt mondják rá, hogy akár 969 éves koráig is elélhet, mint a bibliai Matuzsálem. A blues, a rock and roll démonai pusztították, de egyben konzerválták is őt, az ördögtől sem fél. Számára az ördög ma is úgy jelenik meg, mint gyerekkorának fogorvosa…

Ez az ősöreg maszk, ne felejtsük el, a rock-zene egyik leghíresebb zeneszerzője, aki a Rolling Stones öt évtizedének legendás dalai mellett a műfaj legalapvetőbb riffjeit alkotta meg a Satisfactiontől a Jumpin’ Jack Flash-en át a Start It Up-ig. Világsztár, aki megmaradt annak a laza, kissé nemtörődöm fickónak, aki mindig is volt. Keith Richards most ismét önállóan dolgozott: szeptember 18-án jelenik meg 20 év óta első szólólemeze, Crosseyed Heart címmel. Nem volt egyszerű találni egy időpontot a lemezpremierre. Keith már tavaly év végén ki akarta hozni, de még tartott a Stones-turné és nem akarta, hogy szólóprojektje „ütközzön a zenekar érdekeivel.”

És a banda nem áll le. Valószínű, hogy legkésőbb a jövő év végéig a Kövek újra stúdióba vonulnak. Most már megtehetik, hogy akkor zenélnek, amikor kedvük tartja, semmilyen szerződés nem kötelezi őket. Egyetlen kötelék van Keith számára: a blues. Erről is beszélt a La Repubblicának adott interjúban.

-Életem szerelme, vonzóbb, mint a szex, a drog, a nők. Ezt a nyelvet beszélem a legjobban. A 20-as, 30-as, 40-es évek csodás hangjai mind a blues-ból jönnek. És a zene középpontja és ha van valami jó, amit Amerika a világnak adott, akkor az a blues és az amerikai népzene. Részemmé, csontozatommá vált.

-Megmentette az életedet. Aligha lehetséges elképzelni Téged egy hivatalban reggel 9-től délután 5-ig és aztán nyugdíjasként.

-Nem, ez sosem vonzott. Nem voltak perspektíváim, teljesen el voltam veszve, amikor a jövőre gondoltam. Egészen addig, amíg el nem kezdtem Muddy Waterst és a többieket hallgatni. Akkor úgy éreztem, ezekből a mágikus akkordokból akarok alkotni, kombinálni, újra kombinálni őket a végkimerülésig – és soha nem lett vége. Szerencsém volt, hogy rátaláltam a helyes zenére. De még nagyobb mázlim volt, hogy rátaláltam Mick Jaggerre, az elmúlt évszázad legjobb frontemberére. Mi lett volna belőlem nélküle?

-Mit hallgattál gyerekkorodban?

-Anyám, Doris lemezeit. Billy Holiday-t, Ella Fitgeraldot, Louis Armstrongot. Még azt sem tudtam, hogy feketék, nem érdekelt. A szinkópa a természetes ritmusom. 

-Feltetted-e a kérdést magadnak felnőtt korodban, hogy miért bűvölt el ennyire ez a zene?        

-Olyan mély okai lehetnek, amelyeket én sem tudok. Talán Doris érdeme, de ezt sosem ismerte el szegénykém. De igaz, hogy szinte intim kapcsolatban voltam a gitárommal, már formáival, képes voltam vele aludni. A szex csak később jött, a nők még később, alapvetően monogámnak tekintem magam. A magam módján az voltam a groupie-kkal is.

-Klasszikus elkényeztetett egyke voltál?

-Az egykék gyorsabban nőnek, mert állandóan kapcsolatban vannak a felnőttekkel, meghallgatják problémáikat, nincsenek testvéreik, akikkel csesztethetik egymást otthon. Persze, én voltam a mama kedvence. Ha páldául kopogtak az ajtón, hogy eladjanak nekünk valamit, én szorgalmasan válaszoltam: a mama azt mondta, hogy nincsen szükségünk semmire, viszontlátásra. Apámmal nem találkoztunk évekig a válás után, de a végén nagyon közel kerültünk egymáshoz.

-Igaz, hogy elszívtad a hamvait?

-Csak néhány morzsát, amikor kinyitottam az urnát.

-Bob Dylan azt mondja a fiataloknak: „ha eltávolodsz a blues-tól, véged van.”.

-Ez törvény a zenében. Hála Istennek, volt egy idő, amikor a blues nagyon divatban volt, az 50-es évek végén, a 60-as évek elején, amikor megőrültünk John Lee Hookerért, Muddy Waters-szért, B.B. Kingért és Buddy Guy-ért. Bár máskor soha nem volt ennyire előtérben a blues, de mindig közel volt a pop-zenéhez éppen azért, amiből született: a szenvedésből, az elvágyódásból, egy olyan nyelv létrehozásának szükségességéből, amely enyhet adott a kín és a fáradtság ellen és amely érthetetlen volt a rabszolgatartók számára. És nemcsak Afrika van benne, a blues-ban ott van a cigányzene, a balalajka hangja, és különös módon még valamit, amit Kínában hallottam. Lehetetlen keretek közé szorítani.

-Lemezen hallható Leadbelly Goodnight Irene-je, ő ugyanolyan rosszéletű volt, mint Te.

-Akartam egy klasszikus amerikai népdalt felvenni. Azért választottam mert, mert barátom, Tom Waits küldött egy könyvet Leadbelly-ről. Ekkor vettem éppen egy 12 húros gitárt. A két dolog egyből egymásra talált. Leadbelly 1933-ban vette fel a dalt, Angliába a blues revivallel érkezett meg. Az Egyesült Államokban engem az bővül el, hogy Európával ellentétben, az identitás sokkal inkább a zenében él, mint az irodalomban vagy a festészetben. És ezt egyetlen hatalom, egyetlen diktátor sem képes legyűrni. Szabad zóna és az is marad.

-Azt mondják, évekig pisztollyal a párnája alatt aludtál.

-Soha nem használtam! Leadbelly könnyen nyúlt a késhez, lehet, hogy az a fehér ember, akit megtámadott, megérdemelte, ki tudja…De képzeld el, hogy ilyen hatása lehetett e kurafi zenéjének, ha elengedték börtönbüntetésének nagyobbik részét…

-Hogyan reagáltál, amikor először turnéztatok a Stones-szal Amerika déli államaiban és rádöbbentél, hogy bálványaid még mindig a faji szegregáció megaláztatásait kénytelenek elviselni? Miközben benneteket is csak „kis buziknak” neveztek a hosszú hajatok miatt..

-Emlékszem, 64-65 körül Dél-Karolinában, talán Chuck Berry és Bo Diddley is velünk volt. Együtt utaztunk. Megálltunk egy étteremnek, és be akartunk menni együtt a WC-re, amikor az egyik kibaszott fickó megállított engem és megmutatta a táblát, hogy „csak színeseknek”. Köcsögök, kiabáltam és odavizeltem a kőre. A rabszolgaság még létezett ott…

-Van-e olyan blues, amelyben felismered rocker-őrültségedet?

-Talán Muddy Waters Still A Foolja. Ezt még a 40-es évek végén vette fel, majd beleékelte abba a Rollin’ Stone-ba, ahonnan a nevünket loptuk.

-Trouble, azaz zűrzavar, az egyik új dal címe, de egyben személyes történetednek kulcsszava is. A különböző zűrök, drog, letartóztatások, tárgyalások, serkentették vagy fékezték kreativitásodat?

-Minden bajom oka a drog volt. Nem tudom, hogy ártott-e vagy használt a zenének. De azt állíthatom, hogy nem heroin hatása alatt írtam a legjobb dolgokat, kivéve a Satisfactiont – ötven évvel ezelőtt. Miért? Kísérleteztem, testemet, agyamat laboratóriumnak használtam. Dr. Jekyll és Mr.Hyde akartam lenni, nem törődtem annak szociális hatásaival. De aztán rájöttem, hogy a legjobb tesztet magadról akkor tudod csinálni, ha tiszta vagy.

-Ez nem mindenkinek sikerült.

-A mérséklet eléggé paradoxnak hangozhat tőlem. De ha nem tudsz mértéket, nagy a kockázat, különösen veszélyes egy detoxikációs folyamat után nagyobb adagokat bevenni. Ezért is szakítottam Anita Pallenberggel. Úgy döntöttünk, hogy leállunk, aztán rájöttünk, hogy jobban anyagoztunk, mint korábban.

-Hiányzott-e a normális élet azokban az elsöprő évtizedekben? Vagy fel kellett áldoznod valamit azért, hogy több nemzedék mítosza legyél?

-Nem tudom. Mit áldoztam fel? Egy végtelenül unalmas családi életet? A közönség megadta nekem a szabadságot, hogy Keith Richards legyek, a jóban és a rosszban. A legkeményebb pillanatokban azt gondoltam: „Mit akartok, meddig menjek el?” Mintha belépőt adtak volna nekem egy kettős élethez. Nem tudom, mi lett volna belőlem, ha nincs a Rolling Stones. Nem vagyok zseni, és nem tartom magam a rock Midász királyának sem.

-Önéletrajzodban többször leírod, hogy amikor megalakult a Stones, nem érdekelt sem a hírnév, sem a pénz, csak a zene. Nehéz lehetett az első évek hisztériáját, a csillogást elviselni, később pedig Mick vonzalmát a felső tízezerhez.

-Tudod, hogy a Satisfaction utáni koncerteken a kislányok túlsikították a zenét? Brian Jones bejátszotta a Popeye szignálját, de abban a hangzavarban senki sem vette észre. Amúgy pedig mindig úgy fogtam fel, mint egy szórakozást. Elkerülhetetlen volt egy olyan showmannel, egy olyan természetes exhibicionistával, mint Mick. Már akkor kész volt a stadionokra, amikor még csak az első lépéseket tettük meg a londoni Marquee-ban. Nem lehetsz érzéketlen arra, hogy egy őrült kiscsaj feldobja neked a bugyiját, nem lehetsz közönyos egy olyan rendező dicséretével szemben, mint Jean-Luc Godard, nem csukhatod be az ajtódat Truman Capote előtt, és nem léphetsz fel a Circus Maximusban anélkül, hogy ne menj el a római polgármester fogadására…

-Nem sajnálod, hogy nem fektettél nagyobb hangsúlyt szólókarrieredre?

-Én állandóan írom a dalokat, néha még álmomban is jönnek, de legjobbakat mindig a bandával csináltam. Most csak azért csináltam ezt a lemezt, hogy ne üljek ölbe tett kézzel. A stúdió a második otthonom. Azért nem mondom, hogy az első, mert a feleségem és a lányaim dühösek lesznek. Ma is úgy írok otthon, mint az első időkben Mick-kel, amikor első menedzserünk ránk zárta a konyhaajtót, hogy írjunk új dalokat.

-Készítettél egy hangoskönyvet, Gus and Me címmel, nagyapádról, aki felfedeztette Veled a gitárt.

-Az ő kíváncsisága és nagylelkűsége nélkül soha nem kezdtem volna el gitározni. Soha ne akart tanítani, de mindig ösztönzött, onnantól kezdve, hogy elértem a magas polcra helyezett gitárját. Megértette, hogy velem a tekintély nem működik. „Aki tud egy hangszeren játszani, annak eggyel több barátja van” – mondta.

-Hogyan reagált Gus, amikor kitört a Stones körül az őrület?

-Úgy röhögött, mint egy őrült, amikor elmeséltem neki, hogy a lányok hazakísértették magukat a buli után a pasijaikkal, aztán kiszöktek hozzánk az éjszaka kellős közepén. Az őrület nagyon korán elkezdődött, egy hampstead-i pubban, ahol a rendőrség is közbelépett, mert egy tinilány-csapat rávetette magát Mick-re. Egy autóba menekültünk. Miközben próbáltunk egérutat nyerni, meghallottam egy hegedűszót és megláttam az ablakban nagyapámat…

-Ma már Te is nagyapa vagy. Amikor nem turnézol, otthon lustálkodsz?

-Igen, végre! Családom nagyra nőtt, öt unokám van, nem unatkozom. Amikor egyedül vagyok, falom a könyveket. Szeretem Patrick O’Briant, de Voltaire-t is. Még a Mein Kampfba is belekezdtem, de halálosan untam. Hitler írónak is pocsék volt…

-Nagyon rosszul esett, hogy 13 éves korodban kizártak a kórusból?

-Olyan volt, mintha megöltek volna. Két barátommal együtt mi voltunk a legjobb szopránok. Aztán jött a mutálás és oda lett a dicsőség. Ráadásul a kórus miatt vesztettünk egy évet, mert nem tanultunk. Onnantól kezdve nem volt más vágyam, minthogy kirúgjanak a suliból. Akkor kezdődött a minden hatalommal szembeni ellenállásom. Számomra a leggyűlöletesebb mondat az lett: „Igen, uram.” Talán ezért is zaklattak annyit a rendőrök akkor is, amikor ártatlan voltam…

-Ha nem ér ez a megaláztatás, talán jobban vonzott volna az éneklés, mint a gitár.

-Ne is beszéljünk róla, ma is bosszant, de nem volt semmi, amit azoktól tanulhattam volna. Az iskola egy rakás szar volt, mint az iskolák többsége. A tanáraink éppen csak visszatértek a háborúból, nem voltak éppen finom emberek.

-Karriered során máskor éreztél hasonlót?

-Igen, a rendőrök gondoskodtak róla, hogy felszakítsák a sebeket. Szerencsére kifejlesztettem magamban az antitesteket. És milliók voltak, akik az utcára mentek volna tüntetni „Szabadságot Keith-nek” jelszóval.

-Voltál-e bizonytalan ettől eltekintve az elmúlt fél évszázad során? Féltél-e valaha attól, hogy a zenéd elveszti a kapcsolatot a közönséggel?

-Ez kicsit megmérgezte barátságomat Mick-kel. Nevetséges dolog a hírnévre vadászni, ha ebbe belemész, bizonytalanságokkal ülteted tele magadat. Vele ellentétben én mindig zenei elveimhez ragaszkodtam. Annak kell lenned, aki vagy. Ez mentette meg a Stones-t, a csapatszellem, és az, hogy hűek maradtunk önmagunkhoz. Mick azt hitte, hogy több millió lemezt fog eladni szólóban, de aztán visszatért a fészekbe.

-Valamikor azt hittük, hogy a rock and roll a fiatal lázadók zenéje, és hogy egy nemzedék alatt el is tűnik. Úgy tűnik nem, elég ha csak a Stones-ra, Dylanre, vagy Paul McCartney-re gondolunk. És nincs is szó nosztalgiáról.

-Ezt senki sem hitte volna. Én sem. Számomra a rock and roll kezdettől fogva mindenkihez szólt. Éreztem, hogy van ebben a ritmusban valami nagyon mély és magával ragadó. Soha nem gondoltam ,hogy olyan zene lenne, amelyet használat után eldobnak. Soha nem találtam másolatát ennek a kulcsnak, ami kinyitja a lelket.