Írolvasgondol

Október 1-én este fél hétkor még azt hittem, hogy üres lesz a nézőtér, olyan csend volt a miskolci Művészetek Háza előcsarnokában. Kicsit furcsállottam is, hogy magán a házon egyetlen plakát sem hirdette az eseményt, már csak azért is, mert elvégre a Zene Világnapja volt, és ennek tiszteletére (is) játszott a Djabe a Miskolci Szimfonikus Zenekarral. Tíz perccel később azonban mintegy varázsütésre megindult a tömeg, sőt, voltak jó néhányan, akik már a koncert előtt begyűjtöttek néhány CD-t és DVD-t az együttestől, főleg a közös műből, a Forward-ból, amelynek ez volt az első élő bemutatója. E jeles napot nem is lehetett volna jobban köszönteni, mint egy klasszikus zenekar és egy olyan kisegyüttes találkozásával, amely indulásától fogva a zenei keresztutakat és a legmerészebb elágazásokat keresi.

Néhány perccel 7 óra után a plexifallal körülvett Banai Szilárd néhány energikus dobpörgetése után a Szabadság együttese belecsapott egy régi-régi kedvencbe, a Táncolnak a kazlakba, majd a Kilinama következett Kovács Ferenc remek hegedűszólójával. Égerházi Attila zenekarvezető-gitáros emlékeztetett a Zene Világnapjára, és arra, hogy a Djabe az idén töltötte be 20. életévét. (Az „ünnepség-sorozat” még csak most kezdődik…) A múltidézés a Hajdúböszörményi utcarésszel folytatódott, amelyben Barabás Tamás a vendég Mótyán Tibor basszusgitár-tabla felelgetőse jelentett külön izgalmat. A mindig pezsgő Take A Deep Breath-ről Tomi azt állította, hogy nemrégiben Kazahsztánban egy jam-session keretében a szokottnál háromszoros sebességgel játszották…a gyors részeket hallva szinte elképzelni sem lehetett azt a tempót, de miért ne higgyünk Tominak?

Ekkor vonultak be a Miskolci Szimfonikus Zenekar ünneplőbe öltözött tagjai (mellesleg a Djabésok is elegáns zakóban léptek fel), majd a karmester Reményi József is fellépett a pódiumra és a Forward méltóságteljes nagyzenekari nyitánya után a fülünk hallatára egyesült a Zenében a koncert valamennyi résztvevője. A Hang Out sejtelmes ütőhangjait ezúttal Tomi produkálta Gulli Briem helyett, majd jött a lemez egyik csúcspontja, a New Words. Attila előtte felhívta a figyelmet, hogy felbontották a lemez eredeti sorrendjét, mert úgy érezték, élőben „egészségesebb” a mostani felépítés. Az biztos, hogy a darab „bolerós” tétele a szokottnál is erőteljesebben szólalt meg, amelyre még élesebb kontrasztként hangzottak a végén Feri „őshangjai” hegedű és didzseridu kíséretében.

A közönség kissé lassan melegedett be, de a mindig hatásos Lava Lampnél azonban már érezhető volt a „test-, lélek- és nem utolsó sorban fülkontaktus”. Ebben a számban a szimfonikusok nem játszottak ugyan, de érdemes volt nézni az elismeréssel vegyes feszült figyelmet a muzsikusok arcán. Bocsánat, hogy az amatőr beleszól, de e darab alá is el tudnék képzelni egy élesen vibráló vonóskart… Attila „önvallomása”, a Life Spirit is szépen szólt, akkordvirágai nemes egyszerűséggel hulltak a vonósok által aláterített szőnyegre. A Mr. East, amelyet a november 10-i MüPa-koncertre érkező világhírű vendégnek, Malik Manszurov tar-művésznek írt a zenekar, most az ő távollétében a többieknek adott remek keretet szólózásra. „Szilu” is kiélhette túláradó energiáit, nyíltszíni tapsot aratva.

A Wind Tale-t fuvola és csellófutamok színesítették, mielőtt megszólalt volna a Jégvilág, amelyet annak idején a festőművész Égerházi Imre halál közeli élményei nyomán született alkotására írtak. Eddig is a Djabe egyik legszebb darabjának számított, most azonban Tomi, az összes szimfonikus rész szerzője, átírta a saját szerzeményét és egy különleges hangszereléssel, elő- és utójátékkal (miként a többi nagyzenekari megszólalás, ez is a billentyűs Kovács Zoltánt dicséri) csodálatos új kortárs mű született belőle, ahogyan a sötét bőgőhangok és a fájó vonósok megágyaznak a trombitának és a gitárnak. Az eredeti lebegő köztesállapotból, amelynek volt valami King Crimsonos utánérzése, most szilánkosra tört tabló lett, az orkesztrális kóda pedig mintha a Zene nyelvén tenné fel a nagy kérdést: van-e odaátról visszatérés, vagy csak képzeljük, hogy odaát jártunk? A Twin Pines jókedvű zenéje azonban feloldotta ezt a feszültséget is. Tökéletes lezárásként sikerült a Tomi szólótémájára épülő My Day, amelyben szélesre tárta a hangok ajtóit a kollektív fortissimo. Be is jött a vastaps, akár csak a ráadásként előadott egyvelegre (Medley), amelyben 12 percbe sűrítette az egyesült Zenekar a Djabe húszéves lényegét, a Clouds Dance-től a Dark Soup-ig. A „komolyzenészek” is teljesen elengedték magukat a végére, a két nagybőgős a latinos Butterfly-ban mozgásával egyenesen „laza jazz-zenészre” vette a figurát. És jött újra egy grandiózus finálé, amelyben minden hang kitelt és kiteljesedett.

A nagy kísérlet első felvonása tehát kitűnően sikerült, nem utolsósorban a zenészek közötti kölcsönös tiszteletnek és megértésnek, és a Hamburgból hazahívott Reményi maestrónak, aki megcáfolta azt a közkeletű „igazságot”, mely szerint a zenekarok a karmesterek 90%-át „ellenségnek” tekintik. És külön köszönet a hangmérnök-technikus stábnak, akik nagy műgonddal állították be valamennyi hangszercsoportot, hogy mindenki tisztán megszólalhasson és hallható legyen. A folytatásra alig több mint egy hónapot kell várni: a Djabe-Miskolci Szimfonikus Zenekar Forward-projektje november 10-én a MüPá-ban, Magyarország legjobb akusztikájú koncerttermében, a Bartók Béla Nemzeti Zeneteremben csendül fel.

(A fotó még a főpróbán készült).