Írolvasgondol

„Ott állt az idő hegygerincén,

ott állt a mindenség torony-csücskén,

ott állt a titok kapujában,

szarva-hegye a csillagokkal játszott,

s szarvas-hangon a fiú így kiáltott,

vissza-kiáltott szülő-anyjának:

anyám, édesanyám, nem mehetek vissza,

száz sebem kiforr szín-arannyal,

naponta lerogyok, száz golyó szügyemben,

naponta fölkelek, százszor teljesebben,

naponta meghalok három-milliárdszor,

naponta születek három-milliárdszor,

szarvam minden hegye kettős-talpú vas villanyoszlop,

szarvam minden ága magasfeszűltségű-áramvezeték,

szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője, ereim fekete kábelek,

fogaim vas-hidak, szívemben tajtékzanak a szörnnyel-hemzsegő tengerek,

minden csigolyám nyüzsgő nagy-város, füstölgő kő-bárka a lépem,

minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer,

heregolyóim a nap-hold, a tejút gerincvelőm,

az űr minden pontja testem egy-egy része,

galaktika-fürtök agyam egy sejtése.

Te elveszett fiam, mégis gyere vissza,

szitakötő-szemű anyád virraszt érted.

Csak meghalni megyek, meghalni oda vissza,

meghalni megyek,

csak meghalni megyek édesanyám:

kiteríthetsz majd a szülői-házban,

eres kezeiddel megmoshatod testem,

mirigyes-szemhéjam lezárhatod csókkal.

S majd ha a húsom bomlik széjjel,

bűzben és virágban rothad a testem,

akkor leszek véred-ivó magzat,

akkor leszek a kisfiad újra,

mert az csak neked fáj, édesanyám,

jaj, csak neked fáj, édesanyám.”

1971, Hódmezővásárhely, Szántó Kovács János Kollégium. Már akkoriban is szerettem verseket olvasni, tagja lettem a kollégium irodalmi színpadának, amely próbáit rendszeresen a könyvtárban tartotta. Itt kötöttem barátságot több kortárs magyar költővel, Nagy Lászlóval, Csoóri Sándorral és Juhász Ferenccel. Az ő friss kötete került a kezembe: A szarvassá változott fiú.

Azonnal lenyűgözött ez a költemény, pedig magát a balladát, Bartók Béla Cantata Profanáját sem ismertem (és ugyancsak később láttam Jancsó Miklós Oldás és kötését, amelyben hallhatjuk a történetet Bartók hangján). Ez az ösztönös megérzés volt az, amely egy életre Juhász Ferenc költészetének rajongójává tett. Ezt a verset azóta is számtalanszor újra olvastam, most, hogy búcsúzunk a Költőtől, ismét elővettem az 1978-ban bibliapapíron kiadott Versek és époszok kötetet. Számomra A szarvassá változott fiú kiáltozásának egyetlen párja van a 20. századi világpoézisben: Allen Ginsberg Üvöltése.

Juhász Ferenc egyedülálló volt a maga kozmikus látásmódjában, az anyagi és szellemi mindenséget magába foglaló tabukat nem ismerő szókincsében, miközben ott volt benne mindig a magyar népköltészet sűrűsége, és az a fajta szinte rituális ritmizálás, amely valamennyi vallásnak sajátja. Ugyancsak vásárhelyi éveim alatt ismertem meg versprózáit, kezdve az Írás egy jövendő őskoponyán című kötetig, amelyben asszociációinak szabadsága, gondolati mélysége a szürrealistákon is túltesz.

„A megismerést akaró ember, aki önmaga mélyeibe, múltjaiba és retteneteibe is ás töprengése késeivel, s idegszövet-érzékeny kutatóhálóját szíve féktelen örvényeibe is lebocsátja, már ember-léte kezdetétől akarta megismerni az agyagot, a Föld, a világtér anyagát, az őt-is-felépítő anyagot, hogy tudja titkát, s titka tudását hasznára váltsa” – írja Juhász Ferenc A megismerés hatalmáról című prózaversében.

Később sem lettem hűtlen hozzá, nagyon szerettem A tékozló ország című, szinte filmszerű époszát (mostanában többször is eszembe jutott a tavaly „elfelejtett” Dózsa György-évforduló), a Szerelmes hazatántorgás versprózáit, de az olyan embert próbáló nagy műveihez is megtaláltam az utat, mint A halott feketerigó.

„Én hiszek az embernek. Én hiszek az emberiségben, és így abban is, hogy történelme a boldogság felé lépeget előre. Igaz: ős-sárkány totyogással! Én hiszek az emberi jóságban. Hiszek. Hiszek. Hiszek. E hitem nélkül élni sem tudnék. Ez a hit költészetem elemi tartalma” – mondta Juhász Ferenc egy régi interjúban.

Még nagyon ifjúként találkoztam vele az Új Írás szerkesztőségében, bevittem neki néhány „zsengémet”, amelyekről azt írta: „Sok mindent tud már, amit más költőktől megtanulhatott. Idő kell még ahhoz, hogy saját hangját megtalálja.” Azok a bizonyos „zsengék” hál’istennek soha nem jelentek meg, az azóta eltelt négy évtizedben, bár nem kerültem be a „koszorús költők” közé, talán megtaláltam önmagamat a poézisben is.

Juhász Ferenc, mint a politikai szereplést nem vállaló költők általában, a rendszerváltás után kissé háttérbe szorult, de korántsem némult el. Több mint 40 év telt el mindkettőnk életéből két csodálatos vers között. A második, A csillagcsönd virágzó bokra, 2012-ben megjelent kötetből, a Pegazus istállóiból való. Így vall a szerelemről egy 84 esztendős férfi:

„Nélküled mi lenne velem

Varázsasszony, te, lángcsók-kegyelem?

Árnyam csitul, ha tested ölelem,

ha meztelen lényedre tapadok.

Mint ruhátlan emlőkre az újszülött:

két boldog etetés között

anyja szorítja a tejgömbökre a csecsemőt

s a csibefej két oldalán a feszes hús-csillagok.

Szörnyeim, rémeim elszáradnak akkor,

mint őszből hullt falevél, rozsdatekercs rácspor,

penészes bűneim égnek virradatkor,

porrá izzanak, mint hőkemencében a halott vakok.

Ha hozzád simulok, hátadhoz, hasadhoz,

az ágyék csillagcsönd virágzó bokorhoz,

combodhoz, nyakadhoz, emlődhöz, arcodhoz:

belőled véremmé szívódnak az illat-atomok.

Te Gyönyörű Élet, te Tündérpalota,

sorsommá igazult Tündérhús-Fénycsoda,

borulj rám nappalom, éjszakám otthona,

s én, mint a vízesés szívedben zuhogok.”

S bennem, mint erdőben gyík, madár ha rebben

minden pillanatod ott ragyog szememben,

akár a táguló Mindenség-Veremben

az egymásra-éhes Galaxis-tutajok.

Véredben keringek, véremben keringsz te

ős-szent suhogással összekeveredve.

Fejem az Idő-Szem kútjába temetve

várom, hogy mi lesz még? A jövő árnyamra kavarog.”

Aligha lehet szebb lezárása egy életműnek ez az időtlen gyönyörben való megmerítkezés. Pedig a kötet utolsó verse, az Áldás az itt maradóknak igazi testamentum, olyan apokaliptikus víziókkal, amelyben „nem lesz szivárvány/se a világot, se a létezőket titán-testébe gyűjtő Noé-bárka”, számomra mégis a fenti, érzelmes-érzéki sorok maradnak meg búcsúképpen a halál-élménnyel egész életében viaskodó Juhász Ferenctől.