A Vatikán könyvben gyűjtötte össze Ferenc pápa minden megnyilatkozását azzal a szándékkal, hogy „elkerülhetők legyenek a manipulációk és félreértések”.

„Veszélyesebb, mint Ferenc egy sajtókonferencián”. Ez egyike a katolikus egyházfővel kapcsolatos mondásoknak. Arról, amit mond, elhangzanak dícséretek, félremagyarázások, rosszindulatú kommentárok is. Ilyen például, hogy Ferenc antipápa, antikatolikus, sőt, egyes ellenségei már „Antikrisztusnak” is nevezték. Kétségtelen, hogy Ferenc alig több mint két éves pápasága alatt több olyan, a római egyház hagyományait felborítani látszó kijelentést tett, mint az elmúlt száz évbeli elődei összesen és amelyekből a világon mindenütt „címlapsztori” lett.

Gianni Maria Vian, a L’Osservatore Romano, a Szentszék hivatalos napilapjának igazgatója úgy vélekedik, hogy Ferenc pápa az az egyházfő, aki a legtöbbet beszél újságírók előtt és újságírókkal, ráadásul minden kérdésre válaszol. Bevallota, hogy amikor megtudták, hogy a konklávé őt választotta meg XVI. Benedek utódának, aki sok nyelven beszélt és ragyogóan állta a sarat a sajtó előtt, ő és a vatikáni szóvivő is elszomorodtak. Ferencről ugyanis úgy tudták, hogy utálja az interjúkat, a sajtókonferenciákat, nyelveket sem tud, mindig komoly, ritkán mosolyog. Alaposan félreismerték. „Nyugtalanságunk azonnal eltűnt, amikor áldásosztásra megjelent a pápai erkélyen. Meghódított mindenkit” – mondta.

A pápa a könyvben 670 kérdésre válaszol. Az 500 oldalon minden téma terítékre kerül. Minden benne van a gyűjteményben, még az is, hogy meggyónta: 17 éves korában volt egy menyasszonya.

Ferenc válaszai komolyak, mélyek, de szellemesen visszavág, amikor a kérdező csapdát akar neki állítani. „Nem könnyű megfejteni, hogy mit gondol és ahogyan kifejezi magát. A világ csaknem száz újságírója kérdezett tőle, amit akart és ő nyilván azt válaszolta, amit akart. Egy pápa új kommunikációs módjának vagyunk tanúi. Ferenccel ez a kommunikációs a csúcsra jut” – jelentette ki Vian.

A Vatikán sajnálja, hogy sokszor félreértik és rosszindulatúan manipulálják a pápa szavait. A pápai állam korábban nem tekintette ilyen egyszerűnek a sajtóval való szembesülést. Még az olyan jó kommunikátorok is, mint VI. Pál, ak újságíró fia volt, vagy II. János Pál pápa és XVI. Benedek gondosan előkészítették megszólalásaikat, előre kérték a kérdéseket és válogattak azokból. Ferenccel ez megszűnt. Utazásaiból hazafelé már a repülőn találkozik a sajtóval, mindenkinek válaszol szűrő, protokoll és időkorlátozás nélkül.

A könyből érthetővé válik az is, hogy honnan ered a Vatikánnak a félelme az újságíróktól. Logikus, ha arra gondolunk, hogy a 19.-tól a pápát csalhatatlannak tekintették. IX. Pius proklamálta ezt a dogmát, heves viták útján. Ez csapda volt, amelyet csaknem egy évszázad után sikerült megkerülni. Az első próbálkozás XIII. Leóé, IX. Pius utódáé volt, aki diplomata volt, és azt gondolta, hogy abszurd dolog bezárkózni a Vatikánba és a Szent Péter bazilika erkélyére sem kimenni, mint ahogy tette előde, tiltakozásul pápai javaitól az Olasz Királyság általi megfosztása ellen. XIII. Leó azt gondolta, hogy ideje abbahagyni a pereskedést a világgal, az izmusok – modernizmus, liberalizmus, szocializmus – elítélését és a legjobb írókét, beleértve azokét, akik szerepeltek a tiltott könyvek listáján. Ezért 1892. július 31-én interjút adott Carolina Pigozzinak, a Le Figaro újságírónőjének – az elsőt 2000 év óta, mondták akkoriban. Botrány lett belőle, főleg a Curiában, amely nem volt híve az újításoknak. A nő ráadásul olyan szép volt, hogy Auguste Renoir megfestette a portréját, mi több, kétszer elvált és olyan híre volt, hogy sűrűn váltogatja a szeretőit. A 72 perces interjú több kárt okozott a Szentatyának, mint amennyi hasznot hozott.  Annál is inkább, mert az Európában terjedő antiszemitizmusról nagyon szőrmentén beszélt.

Több mint fél évszázad után következett csak a második interjú, amelyet XXIII. János adott Indro Montanellinek, a Corriere della Sera világhírű újságírójának, akiről köztudott volt, hogy megrögzött ateista. Ez sem sikerült fényesen. Az interjú kapott címlapot a Corrierében, emiatt Montanelli megsértődött, és bosszúból három igen kritikus cikket írt a „jó pápáról”.  Az utódok nem nagyon siettek kiküszöbölni a csorbát, de végül félretették a pápák megközelíthetetlenségéről szóló doktrinát, vélhetően nem utolsósorban a média-globalizáció fontosságának felismerése nyomán.