Írolvasgondol

„Talán mindenütt voltam, bálban és temetésen, erdőben és vízparton, bűnben és erényben. Sokat utaztam, most elfáradtam.”

1975 augusztusa volt, forró nyári délután. Első gyakornoki hónapomat töltöttem a Magyar Távirati Irodában, hogy – az érettségi és a katonaság között – belekóstoljak választott hivatásomba. Délután 2-ig tartott a munkaidőm, és már előre elterveztem, hogy utána lemegyek az Alkotás moziba, ahol fél 3-tól adják Huszárik Zoltán Szindbádját. Bár a filmet már négy évvel korábban bemutatták, 18 éves korhatárt kapott, feltehetően azért, mert látható benne néhány álomszép meztelen női test, és akkortájt a mozik többségében még komolyabban vették a kiskorúak lelki fejlődésének megóvását. Most azonban itt várt a ragyogó alkalom, hogy feltöltsem magam az élménnyel, Latinovits Zoltánt és Dayka Margitot már korábban is szerettem, ráadásul a film zeneszerzője egykori tanárom, Jeney Zoltán volt.

Csakhogy volt egy bökkenő: olyan sok munkám akadt, hogy nem maradt időm ebédelni. Annyi baj legyen, gondoltam, majd a film után otthon eszem, kivételesen kihagyom az ebédem.

Így néztem végig a Szindbádot, és a megismételhetetlen csoda mellett a kínok kínját álltam ki. Persze a csoda azóta sokszor megismétlődött, hiszen számomra ez a film olyan, mint egy hozzám tartozó könyv, amit bármikor levehetek a polcról. És számomra Krúdy időm és téren kívüli hőse nem is lehet más, csak Latinovits Zoltán, ha a kezembe veszem valamelyik Szindbád-novellát, az ő messzetűnő gordonkahangján szólalnak meg. Amikor sok-sok év után eljutottam a Kéhli-vendéglőbe, megpróbáltam olyan eleganciával kendővel kiütni a remegő velőt a csontból, ahogyan ő tette. Persze hogy is kelhettem versenyre egy Gundel-leszármazottal…Filmbeli első szavairól, amelyet a történet szerint már odaátról szólnak, évek óta úgy érzem, hogy rólam is szólnak. Amikor egyszer egy Nő „Szindbádnak” nevezett, majdnem elhittem neki. De csak majdnem, ezért vagyok még életben.

Alig egy évvel később, a katonaságnál olvastam Latinovits halálhírét. Őrségben, kis fekete noteszben emlékeztem meg róla valami versfélével, amely persze poros nyomába se ért Nagy László vagy Juhász Ferenc sorainak. „Vicsorogd rám a reményt, miképpen/élve is, magadnak sereget csinálj,/mond, jön a Vízöntő-korszak, s jóra/fordul még Mohács is…” (Gyászom a Színészkirályért), „Hiába, nem lehet negyvenötévesen szipogva, röhögve/zokogni!/Csak röhögni nyálasan, mert telve már a bögre/És ugorni” (Latinovits Zoltán koporsója kívül-belül teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok). És aztán, mint oly sokan, gyűjteni kezdtem a posztumusz kultusz relikviáit, azzal a megnyugvással, hogy én legalább nem halálában fedeztem fel őt.

Színpadon sohasem láttam később is talán csak Cipolláját egy rossz archív tv-felvételen. Filmjei azonban nyomot hagytak bennem, és ezek a nyomok rendre megújulnak, ha ismét látom őket. Nem volt minden alakítása hibátlan,  néha modoros volt, néha még ripacs is, de legjobb művészi pillanatait át tudta menteni arra a közegre, amelyet amúgy nem sokra becsült. Nemcsak Szindbáddá lényegült át, hanem Járom Ambrussá, a saját gyökereiből emberi alázatot merítő törtető fiatal orvossá Jancsó Miklós talán legszebb filmjében, az Oldás és kötésben, vagy az önmagát is áltató, függelemsértése által feleségét halálba küldő Büky őrnaggyá a Hideg napokban. Gyűlöletes tudott lenni A 141 perc a Befejezetlen mondatból filmfolyamában mint gátlástalan karrierista Wavra professzor, vagy mint az Ötödik pecsét „filozofikus” Civilruhása. És ki ne emlékezne az Aranyember nyegle, cinikus Krisztyán Tódorára, vagy az Egy magyar nábob – Kárpáthy Zoltán nemes lelkű Szentirmay Rudolfjára? Annak idején megbukott Az öreg című filmben, amelyben egy munkásmozgalmi veteránt alakít, akire szánalomból rábíznak egy nem működő szivattyútelepet- talán azért, mert nem volt benne semmi „latinovitsos”. Éppen ezzel bizonyította, hogy bármit el tud játszani hitelesen. Mint ahogyan könnyedén (?) hozta vígjátéki vagy groteszk figuráit is, mint a Tanulmány a nőkről nőcsábász bárzenésze, a Volt egyszer egy család apája, vagy az Egy szerelem három éjszakája Menyhértje. Ahogy a Svábbogár-dalt énekli Sinkovits-sal és Darvassal…

És itt maradtak szerencsére a hangfelvételek, verslemezek, élő előadóestek. Ha Latinovits, akkor természetesen Ady, József Attila, de nekem talán a legjobban Karinthy Frigyes. Nem is annyira az Utazás a Koponyám körül, (bár annak hangjátéka sokkolóbb, mint az álomjelenetekkel teleszórt film), hanem ahogyan ama bizonyos Fészek-klubbeli esten az író gyerekkori naplójából, valamint a Tanár úr kéremből adott elő. Ha volt színész, aki pontosan megérezte Karinthy-ban a gyermeki ártatlanság, a koravén mély gondolkodás, az abszurd humor és a felnőttségre véresen komolyan eszmélő lélek szimbiózisát, a konkrét tudást és a korlátlan fantáziát egyaránt  tisztelő embert, akkor az Latinovits Zoltán volt.

Sok-sok legenda övezte, életében, halálában. A róla szóló visszaemlékezések egyöntetűen azt sugallják, hogy nem volt könnyen szerethető ember (bár Ruttkai Évának örökre sikerült, együtt távoztak el az élők sorából, mégha tíz év különbséggel is…), mert örök elégedetlen maradt, olyan mércét állított fel magának és környezetének, amelyet sokszor ő maga sem tudott átugrani, az őt körülvevő világ pedig   még kevésbé. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy egy más társadalomban, egy más rendszerben könnyebb lett volna neki. A Latinovitsok soha nem tudnak megbékélni az állóvízzel, a középszerrel, a törtető tehetségtelenséggel. Ezt fogalmazta meg csodálatos mondatokban 1966-ban Jancsó Miklósnak írt levelében:

„A művésznek nevezett érzékeny-antennájú ember gyógyító bizonyosságot kell adjon a közösségnek. Hiszen az életet minden ellen-akció ellenére éljük és reméljük, látván a vizek vízszintes bizonyosságát, a hegyek és a fák hites függőlegességét. Éljük, belehalunk, mégis reméljük és érezzük a létet és a reményt, tudjuk az összefüggések tudományos bizonyosságát: vagyunk és közösségben élünk….És ez az út nem vezethet tört-szeműek és torzult agyúak zsákutcájába. Csak az emberi Fény felé.”