„Először volt egy sor kisebb tűz, majd egy tűzvihar, amely elszívta az oxigént az atmoszférából. És 125 ezer japán halálát okozta egyetlen bombázásban”. Ez nem a hirosimai, vagy a nagaszaki nukleáris apokalipszis leírása, hanem egy előző, „hagyományos” támadásé, egy 1945 márciusában Tokióra irányuló szőnyegbombázásé, amelyet olyan gyújtóbombákkal hajtottak végre, mint amelyek elpusztítottak más japán városokat Oszakától Kobéig, később sokat Németországban Hamburgtól Drezdáig – írta a Corriere della Sera Barack Obama amerikai elnök hirosimai látogatása kapcsán.

A II. világháború utolsó szakaszában a nácik és a japánok által elkövetett brutalitások és a szövetségesek bombázásai magyarázzák, hogy közvetlenül a háború után az amerikaiak nem elborzadással tekintettek az atomra, sőt, voltak, akik a modernitás pozitív szimbólumának tartották az Egyesült Államok katonai és politikai felsőségének biztosítékán kívül.

Az atombomba úgy vetett véget a háborúnak, hogy feleslegessé tette a Japán elleni inváziót, ami Harry S. Truman amerikai elnök később vitatott becslése szerint legalább 250 ezer amerikai katona és japánok millióinak életébe került volna. Még meg is ünnepelték. A bomba ledobásának estéjén a washingtoni sajtóklub bárjában „atomkoktélt” szolgáltak fel és a színházakban „atombomba-táncokat” mutattak be. A konzervatívok az USA hatalmának erejét látták benne. A haladók kétkedőbbek voltak, de elterjedt az utópia, hogy az atom lehetetlenné tesz egy újabb háborút. Hollywood és az írók hallgattak. A kevés kivételek közé tartozott Kurt Vonnegut, aki előbb a világpusztító technika allegóriáját írta meg a Macskabölcsőben, majd az Ötös számú vágóhídban Drezda elpusztításának állított emléket.

Aztán a helyzet fokozatosan változott. Stratégiailag 1949-től, amikor az első szovjet atombombával elindult az atomfegyverkezési verseny. Az amerikai pszichológia a triumfalizmusból átment neurózisba: épültek mindenféle az atombunkerek, az iskolákban elkezdődött az atomtámadásra való felkészítés, evakuálási gyakorlatokat tartottak. Az emberek hozzászoktak, hogy abban a törékeny erőegyensúlyi helyzetben éljenek, amelyet a két nagyhatalom kölcsönös elpusztításának lehetősége tartott fenn. A „Mutually Assured Destruction”, amelyet a beszélgetésben csak MAD-nek, őrültnek neveztek.

Őrült volt dr. Strangelove, Stanley Kubrick 1964-es filmjének  egyik szereplője, egy volt náci tudós, aki az amerikai vezérkarba beférkőzve ki akarja robbantani a nukleáris háborút. De az atomhalál víziója ott van már az 1954-es nagyszerű Verne-adaptációban, a Nemo kapitányban, sőt egyes filmesztéták ezt látják bele Alfred Hitchcock klasszikus horrorjába, a Madarakba is. Az atomfegyver már nem látszik olyan hatékonynak. Elkezdődött a vietnami háború, amelyben nem használható (bár állítólag 1972-ben Richard Nixont csak Henry Kissinger tartotta vissza a bevetésétől), viszont az amerikai katonák hullanak a dzsungelben. Az atombomba már etikailag sem elfogadott, a civil lakosságra ledobott bombát, bár sok amerikai életét „mentette meg”, minden nemzetközi norma megsértésének minősítik, az atomellenesség a békemozgalmak egyik kulcsa lesz, amely közvetlenül elvezet a környezetvédő mozgalmak világméretű elterjedéséhez.

Noam Chomsky, a radikális liberalizmusáról ismert amerikai nyelvész Hirosimát „a történelem egyik legleírhatatlanabb bűnének” nevezte, míg Michael Walzer filozófus „háborús terrorizmusnak, mert civilek lemészárlásával kényszerített megadásra egy kormányt.”

Az utóbbi évtizedekben tovább változott minden a technológiával, amely lehetővé tette a kis taktikai nukleáris fegyverek kifejlesztését és beírta a katonai doktrinákba a „korlátozott nukleáris háborút” és ez az 1980-as években, az eurorakéták telepítésével a mi kontinensünkre is átterjedt. Manapság már a nukleáris terrorizmus veszélyével is számolnia kell a világnak az atomfegyverek birtoklásának szélesedésével.

Hirosimában Obama elnök felszólította azokat az országokat, amelyek ma leginkább vont a nukleáris újrafegyverkezés gondolata, hogy ne kövessék el ismét a múlt hibáit. De nem kért bocsánatot. Nehéz lett volna, amikor az atomtámadást még egy korábbi japán védelmi miniszter, a ráadásul Nagaszakiban született Kjuma Fumio is indokoltnak nevezte...