Írolvasgondol

Mike Shrieve dobszólója Woodstock színpadán a Soul Sacrifice című dalban a legendás fesztivál egyik csúcspontja volt. Mindössze húsz éves volt akkor, a rendezvény egyik legfiatalabb résztvevője. A most 67 esztendős muzsikus jelenleg ismét a mexikói-amerikai gitáros bandájának tagja, együtt turnéznak a Santana IV. című albummal.

Nem Shrieve az egyetlen, aki Santana eredeti csapatából visszatért a főnökhöz. Újra itt van a billentyűs-énekes Gregg Rolie és az ütős Mike Carabello, valamint az a Neil Schon gitáros, akit a Santana III. című albumon alig 15 évesen szekundált Carlosnak. Az egykori csapatnak tagja volt még David Brown basszusgitáros, aki 2000-ben meghalt (most Benny Rietveldé ez a hangszer), valamint José Chepito Areas nicaraguai congás, az ő helyén Karl Perazzo játszik.

A lemez címét is a régi banda összeverbuválása indokolja, ugyanis a csapat visszanyúl azokhoz a gyökerekhez, amelyek az első három lemezt jellemezték. Az eredeti negyedik album, a Caravanseray ugyanis már Santana jazz-rockos törekvéseinek lenyomata volt.  És az újjászületés útja remekül sikerült. Ha meghallgatjuk a lendületes Anywhere You Want To Go-t, a pszichedelikus hangulatot árasztó Fillmore Eastet (tisztelgés Bill Graham egykori New York-i híres koncertterme előtt), a jellegzetes gitárhang-húzásokkal megtűzdelt Suenost,  valóban visszamehetünk az időben néhány évtizedet. És az olyan darabok, mint a Blues Magic, vagy az Echizo, biz’isten elfértek volna az első Santana-albumokon, míg a Forgiveness Carlos „Devadipos” korszakát idézi. A többi darabban úgy jelennek meg közel fél évszázad Santana-elemei, hogy nem vádolhatjuk a zenekart önismétléssel.

Az együttes az elmúlt hetekben Olaszországban lépett fel, akkor készült a La Repubblica interjúja Mike Shrieve-val, aki  1974-ig volt tagja az eredeti együttesnek.  

-Mit jelent Önnek több mint 40 év után újra együtt játszani Santanával?

-Csodálatos érzés, olyan, mintha az ember felvenni egy régi, kedvelt farmert és jól érezné magát benne. Emlékszem arra a két hétre, amikor egy házba bezárkózva próbáltunk, mert előzőleg egész nyáron turnéztunk. Helikopterrel mentünk, ekkora tömeget még sohasem láttam. A tv-ben bemondták, hogy a Woodstock-ba vezető minden út bedugult. A főúton 150 km-es sor várakozott.

-Milyen érzés volt színpadra lépni?

-Mi voltunk az egyetlen olyan fellépő, akiknek még nem jelent meg albuma. Gyakorlatilag senki sem ismert bennünket. Mégis azt éreztük, hogy azonnal egy hullámhosszra kerültünk a közönséggel.

-Ön volt a fesztivál egyik legfiatalabb zenésze. Santana azt mondta, hogy olyan volt, mint egy szabadjára engedett ló.

-Az a helyzet, hogy valamennyien meszkalin hatása alatt álltunk, azért is, mert úgy tudtuk, hogy később kerülünk sorra. Félreértés volt. Szerencsénk volt, hogy úgy mentek a dolgok, ahogy mentek, nem hiszem, hogy ezt bárkinek ajánlani lehetne. Abban az időben ez normális, sőt, túlságosan is normális volt. Ez volt az utolsó alkalom számomra, hogy drogoztam.

-És néhány hónappal később Altamontban, a „Nyugati Part Woodstockján” hogy ment?

-Ott teljesen más volt légkör, Woodstock-kal összehasonlítva sokkal sötétebb, valami rosszat lehetett érezni a levegőben. Tudtuk, hogy rossz vége lesz a Pokol Angyalai miatt. Marty Balin, a Jefferson Airplane-ből itta meg a levét, megütötték előadás közben. A színpad túl alacsony volt és túl közel a közönséghez és túl sok Pokol Angyala meg cirkáló testőr volt. Eltávoztam, amint lehetett, a helyzet valóban veszélyes volt.

-1969 megváltoztatta az életét.

-Vwettem egy házat magamnak, apámnak, egy autót, amelyről mindig álmodott, egy darab földet Észak-Kaliforniában, arra építettem egy házat, ahol szüleim nyugdíjas korukban éltek.

-Hogyan tudott így a földön maradni, ilyen fiatalon, amikor köröskörül minden gyorsan változott?

-A zenére koncentráltam, arra törekedtem, hogy jó zenész legyek, ez mentett meg.

-Gregg Rolie-val ketten voltak fehérek abban az együttesben, ráadásul Ön a San Franciscó-i felső osztályból jött, és bekerült egy bandába feketék és latinok közé.

-Woodstock-ban is skan megkérdezték hogyan tud egy fiatal fehér olyan együttesben játszani, amely egy utcai bandához hasonlít. De én köreimnek ez nem okozott problémát. Már egészen fiatalon látogattam a város jazz- és blues-klubjait, amelyek tele voltak afro-amerikai zenészekkel. A Santana zenei kombinációját máshol nem láttam, bizonyára szokatlan volt.

-Ön volt az, aki megismertette Santanával John Coltrane és Miles Davis zenéjét.

-Igen. Mindenki hozott magával egy másik ízt: én a jazzt és a brazil zenét, Carabello a latin muzsikát, Rolie az angol rockot, Santana a melódiát és a bluest, ezért zenéltünk másképpen, mint a többi friscói banda, a Grateful Dead, a Jefferson Airplane vagy Janis Joplin Big Brothere. A Santana zenéje főleg a kongák és a többi ütő miatt volt más, mint a korabeli rock-bandáké.

-Ön négy darabot írt a Caravanseray-ba, amely elindította az együttest a változás útján. Miben különbözött ez a lemez az első három albumtól?

-Korábban egy rakás drog volt mindenfelé, nemcsak a mi együttesünkben. Mindez nyomasztó és kellemetlen volt. Ugyanakkora jazz világában valami igazán érdekes, izgalmas ment végbe, valami robbanni készült, radikálisan megváltoztatva, a rock-hoz és a rhythm-and-blues-hoz közelítve, ahogyan Jimi Hendrix próbálkozott. Ebből született a Bitches Brew Miles Davise, a Weather Report, Chick Corea és a Mahavishnu Orchestra. Carlos és én beléptünk ebbe a zenei dimenzióba, és ebben az új, spirituálisabb világba, ami azt jelentette, hogy életben maradtunk.