Írolvasgondol

„Soha nem írtam azért, hogy megfeleljek a lemezcégeknek, a közönségnek, hogy elérjek a toplista tetejére. Abból veszek ihletet, amit látok, elképzelek és olvasok.”

Suzanne Vega, a csendes hangú énekes-költőnő, aki olyan klasszikus dalokkal vált ismertté, mint a Luka vagy a Tom’s Diner, új albummal jelentkezik. A Lover Beloved: Songs From An Evening with Carson McCullers című lemez október 14-én jelenik meg, két évvel a nagy sikert aratott Tales From The Realm of The Queen of Pentacles után.

A folk-rock antisztárja egy neves 20. századi írónőt, a magyarul is megjelent Magányos vadász a szív és a Szomorú kávéház balladája című regények szerzőjét énekli meg benne karrierje két pillanatában. Egyúttal európai turnéra is indul.

„Szeretem a koncerteket, a turnékat, a közvetlen kapcsolatot a közönséggel. Amikor ráadást kérnek, igyekszem kielégíteni igényeiket. Nem tagadhatom tőlük az olyan dalokat, mint például az In Liverpool”  - mondja Suzanne, akivel a La Repubblica készített interjút.

-Mi indította arra, hogy Carson McCullers-nek szentelje új albumát?

-Szeretem az írásait, a személyiségét. Nagyon modern nő volt, és bár régen meghalt, szelleme és törekvései ma is aktuálisak. Akkor szerettem bele a műveibe, amikor elolvastam korai írásait. 1917-ben született az amerikai Délen, amely tele volt rasszizmussal, és politikai lázongással. Húsz éves korában települt át New York-ba. Tíz dalban mutatom be karrierjének két történelmi pillanatát: az egyik 1941, amikor a Magányos vadász a szívvel irodalmi hírnévhez jutott, a másik a halála előtti időszak. Ötven évet élt, nehéz élete volt, tele betegségekkel, amelyek kerekes székbe kényszerítették. Depressziós lett, többszörös kísérelt meg öngyilkosságot. Modern eszméi voltak, és jobban megvalósította azokat, mint bárki más. Megpróbálni megélni őket, és megfizette az árát. Ha valaki mást akarnék megszemélyesíteni egy másik életben, őt választanám.

-A Tales From The Realm of The Queen of Pentacles-ben a belső világot kutatta, ebben viszont a szerelem, az érzések dominálnak.

-Előző lemezemen olyan spirituális világot mutatok be, amely kapcsolatban van az anyagival. Ezen viszont nincsen semmi személyes Carsonnak jobban sikerült ábrázolnia az embert, általában az emberiséget, mint saját magát vagy személyes életét. Elég elolvasni a Magányos vadászt, amelynek főszereplője egy színes bőrű nyomorék orvos, aki a feketék ügyének szenteli magát. A déli társadalom szétszakadt képe, a feketék életének megdöbbentő leírása jött kibelőle. Magánéletét azonban képtelen volt leírni, a férjéhez vagy azokhoz az emberekhez való viszonyát sem, akiket szeretett.

-McCullers megelőzte a korát olyan kérdések felvetésével, mint a szex, a rasszizmus, a szegénység. Talál-e hasonlóságot vele, tekintettel arra, hogy Ön a dalaiban szintén foglalkozik ezekkel a témákkal?

-Igen, részben ezért csináltam ezt a munkát, mert azonosítom magam a nézőpontjával. Szegény környezetben nőttem fel New York-ban. Sokszor csak anyám és én voltunk fehérek az utcában. Lehetőségem volt látni a problémákat, a rasszizmust is beleértve. Kilenc éves voltam, amikor megtudtam, hogy a sötét bőrű, göndör hajú férfi, aki felnevelt, nem az apám. Ez megrázott, mert szerettem volna félig portoricói lenni. Nagyon radikális volt, politikailag aktív.

-Mindketten korán kezdtek el írni és a művészettel foglalkozni.

-Ez több mint hasonlóság. Carson 10 éves korában kezdett zongorázni és elsősorban zenész volt, aztán rájött, hogy az írás fontosabb száára. Én ugyanebben a koromban évekig táncolni tanultam. Aztán rájöttem, hogy nem vagyok elég tehetséges és a zene felé fordultam. Tizennégy éves koromban már dalokat írtam. Később egy Lou Reed-koncert nyitotta meg előttem a rockot és egyes témákat. Lou olyan dolgokkal foglalkozott, amelyeket maga körül látott, a kétségbeesést, az erőszakot, és megértettem, hogy ez az én utam is.

-Újra együttműködött régi barátjával, Duncan Sheik-kel.

-Vele dolgozni igaz öröm. A buddhizmus hozott bennünket össze. Először anyámat ismerte meg, aki állandóan azt mondogatta, hogy milyen derék és szép ember, végül én is találkoztam vele. Barátok lettünk, de csak 2010-től dolgozunk együtt. Én előadopm az elképzeléseimet, és ő azokat dalokká változtatja. Azt mondom neki: „Carson át akar menni New York-ba, erről álmodik régóta. Olyan vonzó hangokat akarok, mint amilyen a 30-as évek New York-ja volt.” Válaszul melódiákat küld, hozzájuk rakom a szövegeket és ő kijavítja. Igazi tehetség, színt tud adni a zenének, végtelen a találékonysága.

-Mely dalokat szereti leginkább a lemezen?

-Két egymástól nagyon különböző dal: az Anne Marie, ami tele vággyal és szerelemmel – ez nem én vagyok – már élőben is játszom. A másik a Harper Lee, amely éles, de szórakoztató.

-Ön egyszer elárulta, hogy Dickensen, Graham Greene-en, később Bret Easton Ellisen nőtt fel. Ki a kedvenc írója most?

-Még mindig a régieket olvasom, de mellettük olvastam például Jeannette Winterson önéletrajzát és – kicsit szégyellem – Pamela Churchill Harriman életrajzát, akit szexuális élete tett híressé.

-Milyen zenét hallgat?

-Érdekesnek találom Anderson Paakot, aki egyfajta rap és rhythm and blues-keveréket csinál. Rihannát, de nem a szövegei miatt. Nekem és 22 éves lányomnak van egy közös iCloudunk. Amikor az én hitelkártyámról vásárol zenél, én is meghallgatom. Nagyon bőkezű anya vagyok.

-Az ön dalai komoly tartalmuk ellenére gyakran váltak nagyon népszerűvé. Mi a véleménye  a mai pop-zenéről?

-Azt gondolom, hogy nincs benne semmi rossz. Tetszik Taylor Swift, nagyon intelligens és tehetséges szerző. Engem azonban még mindig Bob Dylan és Leonard Cohen inspirál, és talán napjainkban a költészet nem tölt be olyan fontos szerepet, bár néha vannak meglepetések. Lányom és barátai a 60-as, 70-es évek zenéjét hallgatják és azt mondják, hogy a főiskolán olyan bulikat rendeznek, ahol Bob Dylan lemezei mennek bakeliteken, hagyják őket forogni az elejétől a végig, ahogy mi tettük. Számukra ez valami különös, egy célzott felfedezésféle, ami nagyon elbűvöli őket.

-Ön utat nyitott olyan énekes-szerzőknek, mint Tori Amos, Alanis Morrisett, Fiona Apple és mások. Mi gondol a nők jelenlegi zenei helyzetéről?

-A 80-as években szokatlan volt, hogy nő ír dalokat, de ma másképp van. Szép, hogy ennyi nő van a zenében, akik nemcsak pop-sztárok, hanem üzeneteket is közvetítenek. Tetszik nekem Beyoncé, mert dalaiban gyakran előfordul a „black power”. Szerintem ez az intelligens módja a pop-zenének. Bár, ha jól meggondoljuk, zenész és szerző nők voltak már régen is. Az apai nagyanyám, az igazi apám anyja dobos volt egy női zenekarban a 30-as években.

-Mennyire fontos a buddhizmus az Ön életében?

-Perspektívát adott és megtanított arra, hogy mederbe tereljem és ki tudjam fejezni nyugtalan érzéseimet. Naponta kétszer imádkozom és amikor olyan fájdalmas dolgok történnek, mint Nizzában, imádkozom a békéért a világban. Fontos arra törekedni, hogy az ember helyesen éljen és ne tegyen rosszat másoknak, hanem segítsen.  Tizenhat éves korom óta vagyok gyakorló buddhista.

-Prince halála után Ön a honlapján megosztott egy levelét, amelyet 1987-ben küldött Önnek, amelyben gratulált a Lukához.

-Sokkolt a halála, csaknem egyidősek voltunk. Fiatal volt és szép. Én ilyennek láttam. Mindig ugyanolyannak. Nem tudtuk, hogy vannak ezek a problémái. Feltettem a levelet, hogy megosszuk a fájdalmat. Gondoltam, maximum ezer ember olvassa. Általában nagyon tartózkodó vagyok a saját dolgaimmal, érzelmeimmel. A levél körbejárta a világot és örülök neki. Midnig meghatódom, amikor elolvasom az utolsó mondatot: „Köszönöm Istennek, hogy megteremtett Téged”. Kézzel írta, megőrzöm örökre.

-Hogyan őrizte meg integritását és maradt hű elveihez a lemeziparban, a sztárrendszerben?

-Jó konzerválási ösztönöm van. Azt hiszem, a New York-i élet, szegény környezetben megadta nekem az érzéket, hogy mit kell tennem és hogyan maradhatok önmagam. Emlékszem, hogy a Tom’s Diner remixére azt mondhattam volna: „Nem, ez az én dalom elferdítése.”. De meghallgattam és tetszett. Nem változtatta meg a dalt, a hangomat sem, az értelmét sem, csak más ízt adott neki, ami több embernek tetszhetett. De megkerestek már, hogy paródiát csinálnak a Lukából, erre azonban azt mondtam: nem, mert komoly dal, komoly dolgokról, amikkel nem játsszunk. Vagyis nagyon világosan megmondom, hogy mit engedek meg és mit nem.

-Van még szükség költészetre, zenére?

-Lényegében minden költészet, minden zene. A dolgok kifejezési módjában van a különbség. És mindenképpen reális dolog, túlmegy a televízió világán. A kisgyereknek dalt éneklünk, hogy elaludjon. Ha születésnapot ünneplünk, dalt éneklünk. Ugyanezt tesszük szilveszterkor. Még halálesetnél is éneklünk. A zene mindig jelen van az életünkben, része annak. Szükségünk van dalokra a különleges dolgokhoz, és a szép szavakra, amelyekre emlékezni lehet.