45-ös fordulatszámú lemezeket ritkán hallgatok manapság, de eszembe sem jutna, hogy e kis korongoktól, amelyek szinte valamennyien a 60-as évek második feléből származnak, valaha is megváljak. Nemcsak azért, mert imádom e kor zenéjét, hanem azért is, mert e lemezek többsége ma már kultúrtörténeti ereklye. Az egyik különösen kedves nekem: a piros-fekete Atlantic címkét egy alig két és fél perces dal fonja körbe a maga sejtelmességével. (Sitting On) The Dock of The Bay. Előadója  volt számomra az első elvesztett hős. Én 11 éves voltam, ő pedig alig múlt 26.

 Magas volt, erőteljes, férfiasan jóképű, pokoli energia áradt belőle a színpadon, rekedtes orrhangjával különleges színfoltot jelentett a soulzene palettáján. Villanásszerű élete volt,  hatása a fekete és a fehér zenére azonban máig tart. Hetvenöt éve, 1941. szeptember 9-én született Otis Redding.

 Ma már nehéz pontosan kideríteni, hogy  Redding azzal kezdte-e karrierjét, hogy sofőrködött Little  Richard stábja mellett és közben felfedezték, mint énekest, - mert  így szól róla az egyik legenda - vagy pedig
azzal, hogy Little Richard utánzásával próbálkozott, és közben  pilótaként kereste kenyerét.

 Ami tény: 1962 végén Jim Stewart ösztönzésére készítette el első  felvételét a Stax Records számlájára. A This Arms Of Mine című lassú soul-dal ma ugyanúgy  hozzátartozik Otishoz, mint következő dalai, a Pain In My Heart, a  My Girl, amellyel először feljutott az általános slágerlistákra - e  két dalát a Rolling Stones is játszotta - a Come To Me, a How Strong  My Love Is, a Mr. Pitiful, vagy az I've Been Lovin' You Too Long  című mélyre hatoló ballada.

Redding a legvadabb rhythm & bluesokban és a könnyekig ható  lassú fekete dalokban egyformán otthon volt, és mögötte álltak a  műfaj legjobb hangszerelői is. 1965-ben született meg egyik  leghíresebb dala, a R-E-S-P-E-C-T, amely Aretha Franklin  változatában két évvel később aranylemez lett, sőt "Lady Soul" még a  Blues Brothers 2000 című filmben is elénekelte ezt a dalt. Otis  1965-ben Angliában járt, és az ő hatására ekkor határozta el a még  kamasz Peter Gabriel, hogy énekes lesz. (1986-ban Gabriel példaképének ajánlotta a bravúros klipje miatt is világhírűvé vált  Sledgehammer című dalát, amelyen Redding egykori trombitása, Wayne Jackson is játszik.)

Ugyanebben az évben jelent meg az Otis Blue/Otis Redding Sings  Soul című album, amelyet a kritika minden idők egyik legnagyobb R&B albumának tekint.

Redding azzal is belopta magát a fehér publikum szívébe, hogy a  maga képére formált két nagy korabeli brit slágert: a Beatles Day  Tripperét és a Stones Satisfactionjét. Ez utóbbi története különösen  érdekes: a dal szerzője, Keith Richards szerette volna, ha a Kövek  rézfúvósokkal megerősítve játsszák el a dalt, de Jaggerék
leszavazták. Otis azonban pontosan úgy hangszereltette meg a  "Getnót", ahogyan azt Keith megálmodta.

És nem volt megállás: jöttek az olyan, napjainkban is gyakran  felhangzó nagy soul-sikerek, mint a Hard To Handle, a Fa-Fa-Fa, az I  Can't Turn You Loose, - a Blues Brothers "szignálja" - a Wonderful
World, amely köré még egy farmer-reklámot is építettek, vagy egy klasszikus spirituálé, az Amen feldolgozása. 1967  júniusában Redding egyike volt a Monterey-i fesztivál legnagyobb  csillagainak. Egy szemtanú szerint, "amikor énekelni kezdett,  valóságos glória kezdett ragyogni körülötte."

A szédületesen ívelő karriert alig fél évvel később, december 10-én  egy tragikus baleset törte ketté: zenekarának, a Bar Kays-nek  tagjaival együtt kétmotoros repülőgépével a Wisconsin állambeli  Monoma-tó jeges vízébe zuhant.

Otis Redding a szerencsétlenség előtt  mindössze 3 nappal vette fel Steve Cropperrel közösen írt  balladáját, a (Sitting On) The Dock Of The Bay-t, amely az énekes  legnagyobb sikere lett. A dal az Egyesült Államokban 1968
márciusában jelent meg és 4 hétig vezette a toplistát, Angliában is  3. lett. A sejtelmes basszus, a dal végi fütty, amely beleolvad a  hullámok zajába, akkor is hátborzongató, ha a hallgató nem ismeri  Otis tragikus végét. Két posztumusz Grammy-díjat is kapott.  Mostanában gyakran hangzik fel a tv-ben, autóreklámként…Amikor 1998-ban a Blues Brothers turnézenekara Budapesten járt, és kezet foghattam Cropperrel, egy pillanatra úgy éreztem, hogy sikerült kapcsolatba lépnem Otissal…

 Még 1968-ban kiadták a Los Angeles-i Whiskey-A-Go-Go-ban 1967  őszén tartott koncertjének felvételét Otis Redding In Person címmel,  amelyet egy szinten emlegetnek James Brown legendás  Apollo-koncertjével, néhány éve pedig megjelent egy szintén 1967-es fellépése, amelyet a párizsi Olympiában rögzítettek.

A következő években, évtizedekben voltak ugyan olyanok, akik  Otist mesterüknek tekintették - közéjük tartozott Arthur Conley, a kanadai Jerry La Croix, de Prince, Terence Trent d'Arby, sőt Lenny  Kravitz is - de annyira megfoghatatlanul egyéni volt, hogy igazi követője azóta sem akadt.

Otis Redding egyike azoknak a korán elhunyt csillagoknak,  akiknek öröksége soha nem került pénzéhes menedzserek és kiadók karmaiba. Özvegye, Zelma, a mai napig értően gondozza hagyatékát, ő irányítja  Maconben a Big O Youth Dream Foundationt, a hátrányos helyzetű  fiatalok tanulását segítő alapítványt. Ugyancsak Maconben található a Georgia Music Hall of Fame  és ott a  helye a memphisi Stax soul-múzeumban is.