Reinhold Messner, a világ egyik leghíresebb alpinistája rendezőként mutatkozik be: filmet készített egy 1970-es drámai esetről, amelynek két osztrák hegymászó volt a főszereplője a Kenya hegyen. 

„A valóságot akarom elmeséni, a valóság igazság és erősebb minden fantáziánál, Hollywoodnál is. Most az új életem a mozi. Igaz történetekről akarok filmeket készíteni, amelyek megmutatják, hogy mi történik, amikor az ember és a hegy találkozik” – mondta a 72 éves legendás olasz-dél-tiroli alpinista, aki oxigénpalack nélkül jutott a világ 14 legmagasabb, 8000 méter feletti csúcsára.

Messner mindig kész az új kalandra. A hegycsúcsokon túl bejárta Grönlandot, a Góbi-sivatagot, a Déli-sarkot és létrehozott hat hegyi múzeumot.

Filmjében két osztrák hegymászó, Hand Jörg Judmaier és Vitus Auer személyesítik meg Gert Judmaier és Oswald Ölz alpinista-orvosokat, akiknek 1970. szeptember 5-én a Kenya-hegyről lefelé ereszkedve 5199 méter magasságban drámai helyettel kellett szembenézniük.

Reinhold Messnert a La Repubblica kérdezte.

-Hogyan jutott el a moziig?

-Százszor álltam kamera előtt, perspektívát akartam változtatni. Most nem látszom, de én mesélem el a hegyet  és az emberi természetet a filmen keresztül., amely az elmondás legtökéletesebb formája. Nem dokumentumfilmet csinálok. Nem érdekel a hegy magassága, a kötél hossza, vagy a szögek száma. Az érzés érdekel, ami keletkezik az emberben, amikor ilyen méretű veszélynek van kitéve.

-Mi ragadta meg ebben a történetben?

-Hogy látom azt a két fiatal alpinistát, akik az Alpokból Kenyába mennek. Szíven ütött, ami a csúcstól való leereszkedésük közben történt. Judmaier megcsúszott és eltörte a lábát. Nem tud mozogni. Ölz egyedül megy le segítségért. Judmaier a fogával próbálja megoldani a kötelet, amellyel társa megkötötte. Le akar gurulni a hegyről, hogy kiutat találjon ebből a rettenetes helyzetből, tudja, hogyha nem hal meg, társai az életüket fogják kockáztatni érte. Hét nap múlva mentik meg, miután 40 métert vonszolta magát a hóban-fagyban naponta. Édesapja hív Innsbruckból mentőket, akik charter gépen hozzák haza. Ez a film nem idealizmusról beszél, hanem felelősségről, szeretetről, barátságról.

-Nehéz volt megcsinálni?

-Kenyában forgattunk. Nem tudtam, hogy az időjárás megengedi-e egy bizonyos jelenet forgatását, vagy hogy a helikopter meg tudja-e közelíteni. Ilyen helyzetekben a filmezés is kaland. Az is probléma, a színész a meredek sziklafalra képtelen felmászni, az alpinista pedig nem tud játszani. Ezért a történet egy részét egy narrátor mondja el.

 -Hogyan ismerte meg Judmaiert és Ölzöt?

-1970-ben egy klinikán feküdtem Innsbruckban, a Nanga Parbat-expedíció során megfagytak a lábujjaim. Egy napon a szomszéd szobába hoztak egy alpinistát. Judmaier volt. Ölz meglátogatta őt.  Elmesélték történetüket. Ölz doktor később egyik legjobb barátom lett.

1970 Messnernek tragikus éve volt. Az év nyarán vesztette el öccsét Günthert, éppen a Nanga Parbatról való visszatérés során, amikor a rosszra fordult időjárási viszonyok miatt a Himalája-beli hegyórás addig ismeretlen nyugati oldalán próbáltak leereszkedni. Günther halála körül évtizedekig vita folyt, sokan azzal vádolták bátyját, aki azt állította, hogy a leereszkedés során eltávolodtak egymástól és Günthert egy lavina sodorta el, hogy féltékenységből sorsára hagyta őt. Végül 2004-ben megtalálták Günther maradványait, és a körülmények Reinholdot igazolták.

Judmaier és Ölz ma is él, mindketten belgyógyász professzorok, és meg is jelennek Messner filmjében.