Mike Oldfield, eleget téve rajongóinak, legújabb albumával, a Return To Ommadawn-nal visszatért az 1975-ben készített, ma már legendás harmadik albumához, amely lezárta életműve első trilógiáját a Tubular Bells és a Hergest Ridge után.

Az új albumon ismét 24 akusztikus hangszert szólaltat meg, köztük gitárt, bőgőt, mandolint, afrikai dobokat és fuvolát. A lemezről, pályájáról az ABC-nek nyilatkozott.

-Az album ötletét egy internetes felmérés adta.

-Igen, megkérdeztem rajongóimat a Facebookon, hogy milyen legyen az új lemezem és a többség azt kívánta, hogy térjek vissza a 70-es évekhez.

-Pedig úgy hírlik, hogy nem szereti a közösségi hálókat.

-Miből gondolják?

-Mert állítólag azért ment a Bahamákra, hogy elszigetelje magát.

-Egyáltalán nem. Negyven éve ugyanúgy dolgozom, függetlenül attól, hogy hol vagyok.

-Azért volt Nassauban volt, ami hatással volt Önre: a hurrikán.

-Igen, éppen a lemez befejezésénél tartottam, amikor megérkezett. Megszűnt az áram az egész szigeten. Internet nélkül maradtunk. Szerencsére van egy áramfejlesztőm, három hétig működtettem megállás nélkül. Áramfejlesztő szakértő lettem, mert 4 napig működik, aztán fel kell tölteni. Van egy speciális műholdas kommunikációs antennám is a házam tetején, így el tudtam küldeni az albumot a kiadónak. Csak két napot késtem.

-Az album nagyon egyszerűen, minden szuperprodukció nélkül szól.

-Az volt a szándékom, hogy minden nagyon organikus, természetes legyen. Beleértve a tökéletlenséget is. Csaknem az összes részt csak egyszer vettem fel. Az egész lemez a zene emberi oldaláról, az érzésről szól.

A tökéletlenség mindig szép.

-Igen, én is ezt vallom. Ezt az ötletet is a rajongók sugallták. A Facebookon megkérdeztem tőlük, hogy szintetikusabb, vagy emberibb, tökéletlenségeket is tartalmazó lemezt akarnak-e és azok győztek, akik emberibbet akartak. Ennek örültem, mert a modern zenében véleményem szerint minden túlságosan tökéletes. Ha veszed bármelyik modern énekest, gyönyörűen szól  a lemeze, mert negyvenszer felveszik, aztán vesznek belőle egy darabkát innen, egy darabkát onnan és mesterségesen illesztik össze, hogy tökéletesen, szerintem túl tökéletesen szóljon. Hogy aki hallgatja, azt mondja: „Micsoda hang!”. De ez nem reális. Ezenkívül a mai énekesek nem egyedül dolgoznak. Nagy csapat, zeneszerzők, mérnökök, producerek dolgoznak nekik. Végül is nem egy, hanem hatvan embert hallgatunk. Minden a technológiáról, a hazugságról, a zenekiadás formáiról szól, annak érdekében, hogy mindenki előtt tetszést arasson, hogy hipnotizáljon. Az emberek dizájnt kapnak, nem művészetet. Ez nagyon szomorú, és ezért akartam ezzel a lemezzel valami valóságost csinálni.

-A technológia tehát szárnyakat adhat a középszerűségnek?

-Igen, de a legrosszabb nem ez, hanem a propaganda, a manipuláció, amelynek alávetik a hallgatókat, hogy belemenjenek a játékba, amelyben mindent a pénz és nem a művészet határoz meg. Emberek tucatjai, százai készítenek piaci felméréseket, hogy meggyőzzenek arról, hogy erre a zenére van szükséged. Más szóval, a modern zenének semmi köze nincs például Bob Dylanhez…

-Ön több mint 20 hangszeren játszik a lemezen. Melyik volt a legnehezebb és melyik a legélvezetesebb?

-Egyik sem volt nehéz és mind élvezetes volt. A legnehezebb az ujjaim visszanyerése volt, mert évek óta nem játszottam. Túl puhák voltak, keményebbé kellett edzenem őket. Naponta gyakoroltam legalább egy órát három hónapig, mielőtt elkezdtem az érdemi munkát. Erre ügyelnem kell, mert nem lesznek már olyan erősek, mint voltak. Nagyon élvezetes volt, annál is inkább, mert egy nagy kivetítő előtt játszottam, ahol mindent pontosan láttam. Ebben az esetben a technológia nekem kedvezett.

-Szeretné élőben bemutatni a lemezt?

-Semmilyen körülmények között. Húsz kópia kellene hozzá belőlem.

-Megcsinálhatná zenekarral, amelyet Ön vezényelne.

-Ez egy ötlet, de azt hiszem, hogy csak a Baszk Szimfonikus Zenekarral csinálnám meg. Mint amikor csaknem tíz évvel ezelőtt bemutattam a Guggenheim múzeumban a Music of The Spheres-t. Egy csoda volt. Ez volt az egyik legjobb dolgoz, amit életemben csináltam.

-Nem gondolja, hogy a 70-es évek után, mint művész, elvesztette a perspektívát?

-Így van, mert a zene világa szembefordult az én zenei világommal. Az iparban megjelentek nagyon agresszív és érzéketlen alakok és úgy láttam, hogy megbolondult a világ. A zenémet egyre inkább leértékelték és eljutottam addig a pontig, hogy nincs értelme több instrumentális lemezt megjelentetni. Elkezdtem mással foglalkozni, dalokat írni. Így vesztettem el művészi perspektívámat. Ez azután volt, hogy sikereket értem el olyan lemezekkel, mint a Moonlight Shadow. Ezért, ha Return To Ommadown sikert érne el, rendkívül elégedett lennék, mert ez olyan lenne, mintha a közönség engedélyt adna, hogy újra az legyek, mint régen, hogy újra a 70-es évek Mike Oldfieldje legyek.