Mindnyájan ismerünk olyan embereket, akik felhalmoznak minden kacatot, és képtelenek bármit is kidobni. Ezek a mániák általában szórakoztatják vagy idegesítik környezetüket, de nincs következménye. Vannak azonban, akiknél a tárgyak vagy a szemét felhalmozása rögeszmévé válik, a padlótól a plafonig minden helyet elfoglalnak és hatósággal kell eltávolítani, mert egészségtelen, a lakót és a szonszédságot is veszélyezteti.

Az ilyen emberek szenvednek Diogénész-szindrómában. „Az egyik betegemnek három ingatlanja van, két lakása és egy üzlete, de mindegyik tele van, ezért az utcán lakik” – mesélte a Le Figarónak dr. Laurence Huguenot, a párizsi Broca-kórház pszichogeriátrája.

Bár mindig létezett, csak 1975-ben nevezte el A.N.G Clarke amerikai geriátra, utalva a görög filozófusra, aki hordóban élt és fütyült a társadalmi szokásokra.

Jean-Claude Monfort, aki több könyvet írt erről a témáról, úgy tapasztalta, hogy a Diogénész-szindróma nem betegség, hanem jelek és magatartási formák, amelyek mögött rejtőzködhetnek betegségek, de nem mindig. Az eseteknek csak 56%-a rejt pszichiátriai vagy neurológiai patológiát. A leggyakrabban a fiataloknál a skizofrénia, az idősebbeknél az Alzheimer fordul elő. A fennmaradó 44%-nál általában semmilyen betegséget nem találnak. Ezeket a legnehezebb figyelemmel kísérni, mert az a jellemzőjük, hogy nem kérnek, nem mondanak semmit, gyakran nincs háziorvosuk, elszigetelik magukat.

Ezen kívül nehéz tipikus portrét rajzolni róluk. Vannak közöttük nagyon elhanyagoltak, piszkosak a zsúfolt, egésztelen lakásukban és vannak, akik ugyanilyen környezetben tiszták, elegánsak. Ritkán tapasztalható ennek fordítottja: olyanok is vannak, akik nem tűrnek a minimálison kívül semmit a lakásukban. Huguenot doktor ismer egy idős hölgyet, akinek a 3 szobás lakásában csak egy ágy, egy asztal és egy szék van, és kihajít mindent, amit visznek neki.

Egyesek elszigetelten élnek, mások normális kapcsolatot tartanak fenn a külvilággal. Így a doktor nem is gyanította, hogy egy közeli barátja szeméthalmazban él.

A Diogénész-szindrómában szenvedők általában extrém kapcsolatban vannak a tárgyakkal, a testükkel vagy más dolgokkal. Az esetek többségében ezek a „normán kívüli emberek” orvoshoz akkor kerülnek, amikor komplikációk történnek az életükben. Lehet, hogy a szomszéd jelzi, hogy valami baj van velük, vagy valami sérülés éri őket. A bizalom kiépítése azonban még ezútán is hosszú folyamat.

Huguenot doktor azt tervezi, hogy belekezd egy kísérletbe, körülmények virtuális megtekintésével teszi lehetővé, hogy szembesüljenek azzal a lehetetlen helyzettel, amelyet maguk teremtettek és megpróbáljanak változtatni rajta.

A filmművészetnek is van egy híres jelenete, amely a Diogénész-szindrómára utal. Charles Foster Kane, az Aranypolgár, a világ egyik leggazdagabb embere  állandóan vásárolt, soha nem dobott ki semmit, de a megvett tárgyak egy részét ki sem bontotta. Orson Welles világhírű alkotásának befejező képsorain látjuk Kane kastélyában a felhalmozott dobozokat, amelyek felülről egy nagyvárosra emlékeztetnek...