Írolvasgondol

Hetven évvel halála után hazatértek Olaszországba III. Viktor Emánuel király hamvai. A 20. századi olasz történelem egyik legellentmondásosabb figurája volt, akit sokan ma is Benito Mussolini fasiszta diktatúrája szálláscsinálójának tekintenek.

Az immár a piemonti Vicoforte temetőjében nyugvó király 1900-tól 1946-ig uralkodott, majd lemondott fia, II. Umberto javára, akit azonban  néhány hét múlva megfosztottak trónjától.  Közel fél évszázados uralma alatt átélt két világháborút, bevezette a női választójogot, nevét adta líbiai és egyiptomi hódításokhoz, valamint a feketeingesek hatalomra jutásához. Viktor Emánuel és Elena királyné Alexandriát választották száműzetésük helyszínéül, ahol az ex-király 1947. december 28-án halt meg. Egy nappal azután hunyt el, hogy elfogadták az Olasz Köztársaság alkotmányát, amely magába foglalta a Savoia-ház vagyonának államosítását. Hetven évvel később előbb a királyné, majd a király földi maradványait szállították haza.

Az alkotmány annak idején a Savoia családtagoknak is megtiltotta a hazatértést, ezt csak 2002-ben oldották fel. A királyi hamvak hazahozatalát már 2011-ben kezdeményezte a család, de III. Viktor Emánuel vitatott történelmi szerepe miatt csak az idén járult hozzá az olasz állam, és személyesen Sergio Mattarella köztársasi elnök.

Az apró termetű, mindössze 153 cm magas, gyenge fizikumú, és gyenge akaratú király pályafutásának két legsötétebb foltja Mussolinihoz kötődik. Huszonegy éven keresztül támogatta a Ducét, majd amikor 1943. szeptember 8-án Olaszország fegyverszünetet kért a szövetségesektől, Viktor Emánuel magára hagyta az országot, semmit nem tett a náci megszállás ellen.

Harmincegy évesen lépett trónra, miután apját, I. Umbertót 1900. július 29-én megölte az anarchista Gaetano Bresci, mert nem bocsátotta meg neki, hogy kitüntette azt a tábornokot, aki vérbe fojtotta az 1898-as milánói tüntetéseket. III. Viktor Emánuel kezdetben felvilágosult uralkodó módjára viselkedett. Politikai elítélteknek adott amnesztiát, igyekezett a szélesebb néptömegek felé nyitni elődeinek autokrata kormányzása után. Kész volt politikai reformokra, a baloldallal, köztük a szocialistákkal való párbeszédre, első két évtizedének vezető politikusa a mérsékelt liberális Giovanni Giolitti volt.

Viktor Emánuel 1896-ban vette feleségül Elena montenegrói hercegnőt, aki egészséges, erős testalkatú nő volt,  külsejében férjének tökéletes ellentéte. A király gyenge fizikuma kihatott jellemére is. A döntő kérdésekben többnyire határozatlannak mutatkozott. Házasságuk azért boldog volt, öt gyermekük született.

Az első igazi erőpróba számára az első világháború volt. Nem volt híve Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország hármas szövetségének, inkább a semlegességet szorgalmazta volna, aztán kormánya vonalához csatlakozva az antant-hatalmak mellé állt. A háború befejeztével, a győzelem ellenére nem tudta kezelni az ország politikai válságát. Mint sokan mások, ő sem értette meg a fasizmus totalitárius természetét. Úgy gondolta, hogy fel lehet használni a feketeingeseket a szociális mozgalmaktól felbolydult országban a rend helyreállításához. Amikor 1922 októberében Mussoliniék bevonultak Rómába, nem írta alá az ostromállapot bevezetéséről szóló törvényt, amelyet a liberális kormány indítványozott. Lehet, hogy attól tartott, hogy a hadsereg egy része nem akar fellépni a fasiszták ellen, és talán a királyi házon belül is voltak ellenvélemények. Az biztos, hogy Viktor Emánuel nem állította meg Olaszországot a fasizmus lejtőjén, még akkor sem, 1924-ben átmenetileg meggyengítette a Ducét Giacomo Matteotti szocialista politikus meggyilkolását követő politikai válság. (Matteottit azért rabolták el és ölték meg, mert a parlamentben azzal vádolta a fasisztákat, hogy csalásokkal és megfélemlítésekkel nyerték meg a választásokat).

Innentől kezdve a király mindent elfogadott és aláírt: a pártok és a szakszervezetek feloszlatását, az egyéni és kollektív szabadságjogok elfojtását, az abesszíniai (etiópiai) gyarmatosító kalandot, a hitleri Németországgal való szövetséget, az 1938-as faji törvényeket, végül a II.világháborúba való belépést. Kialakult egyfajta „dualizmus” a monarchia és a fasiszta diktatúra között, de az utóbbi kerekedett felül, olyannyira, hogy Mussolini még a trónutódlásba is bele akart szólni.

III. Viktor Emánuel csak a háború vége felé próbálta a királyság sorsát a fasizmusétól elválasztani. Kihasználta, hogy a 1943. július 25-én a fasiszta Nagytanács Mussolini ellen szavazott, letartóztatta a Ducét és Pietro Badoglio marsallnak adott kormányfői megbízatást. A háborúból való kilépés kísérlete azonban kudarcot vallott, mert a németek azonnal megszállták az országot. Sok vita folyt azóta arról, hogy a király miért hagyta Rómát védelem nélkül, inkább saját bőrét mentette, hogy ne kerüljön a nácik fogságába. Vannak, akik azzal indokolják, hogy Viktor Emánuel így akarta megóvni az olasz állam folytonosságát. Azzal azonban, hogy világos utasítások nélkül magára hagyta a hadsereget és az államapparátust, letörölhetetlen foltot ejtett uralkodásán. Elvesztette presztizsét, ám ennek ellenére nem akart lemondani. Csak 1944 júniusában, Róma felszabadítása után nevezte ki fiát, Umbertót az ország kormányzójává egy olyan egyezmény keretében, amely a háború utánra halasztotta a döntést az államformáról. A király végül 1946 májusában mondott le. Bár megpróbált nyomást gyakorolni a népszavazásra, az olaszok a köztársaságot választották. III. Viktor Emánuel végleg megbukott a történelem nehéz vizsgáján és magával rántotta az egész uralkodóházat, amelynek alig egy évszázaddal korábban döntő szerepe volt az olasz egység megteremtésében.